Bátran kijelenthető, hogy a magyar válogatott futballtörténelmet ír, ez Marco Rossi korszakként vonul be a magyar foci világába. Vannak ennek nagy pillanatai, például az angolok 4:0-s legyőzése Angliában, vagy a németek elleni meccseink. De nemcsak futballtörténelemről beszélhetünk, hanem szurkolástörténelemről is. Ez a 2016-os EB előtti, alatti és utáni történésekkel kezdődött. Legendás a marseille-i 30 ezres vonulás, van egy saját énekünk, valóságos himnusza a válogatott meccseinek, ez a Nélküled. Európa megismerte és elismeri a magyar szurkolókat. A válogatott meccseire megtelik a Puskás Aréna (már kicsinek is bizonyul). Nemrég egy újabb szurkolástörténeti tettel bővült az események sora.
2023. október 14-én futballünnep volt. Megmutatta, hogy a foci több önmagánál: ezen a szinten tükör, amiben megnézhetjük magunkat, kik vagyunk, kik lehetnénk, ha akarnánk, hogy legyünk. A meccs elején a stadion rövidebb oldala az aljától a tetejéig piros-fehér-zöldbe öltözött. Alul megjelent egy sokatmondó felirat: „Ha mindönki úgy tösz, ahogy tönni köll, akkó mindön úgy lösz, ahogy lönni köll!” Majd előbb egy dombocska jelent meg a lelátón, vagy hat méteres, majd kibontakozott egy nagy csikós kalap, alatta összevont szemöldök, szúrós szemek, fekete bajusz, csikós ruházat, az egész vagy húsz méter magas. Ráismerünk: Rózsa Sándor, a híres-hírhedt betyár ő… A felirat az ő mondása szögedi tájszólásban.
A győztes meccs után (hiszen a fiúk „mindönt úgy töttek, ahogy tönni köll”) a szerbek kikeltek a Carpathian Brigade nagyszerű koreográfiája ellen: Rózsa Sándort közönséges bűnözőnek titulálták. Nem mellesleg a románok is felszólaltak a derék betyár ellen, aki Szamosújvár börtönében halt meg, ami akkor persze a dualizmusbeli Magyar Királyság szerves, elidegeníthetetlen része volt, egyáltalán nem román föld (remélem, hogy magyar feliratú emléktábla őrzi a betyár emlékét…).
Ahhoz, hogy a betyár alakját megértsük, el kell olvasni Móricz Zsigmondnak a Rózsa Sándor a lovát ugratja és a Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét című műveit. Az első regény 1836-ban játszódik Szegeden és környékén, a pusztában és a tanyavilágban.Móricz így ír a regényhez fűzött megjegyzésében: „A magyar falvak és puszták népe rendkívül nagy szegénységben és elhagyatottságban élte csöndes életét. Jobbágyok voltak, szolgák, akiknek se birtokuk nem volt, se szabad mozgásuk. Mindenki ott halt meg, ahol született s abban az életben, ahogy a szülei éltek. Azt, aki megmozdult, s nem akart a röghöz kötöttségben maradni, már betyárnak nevezték, ha semmit sem csinált is. Rózsa Sándor 1813-ban született, így huszonnegyedik évére fordult ez időben. De ebben az évben fejeződött be az az országgyűlés, mely előkészítette az ország közvéleményét a jobbágyfelszabadításra. Történelmi forduló: Ferenc császár abszolutizmusa ez évben tűnt el, s megjött a szabadság derengő hajnala.” Azt is látjuk, hogy jutnak el a reformországgyűlések hírei a városi notabilitásokhoz, de a puszta népéhez is – többek között hazafias érzelmű piarista atyák közreműködésével. Nyomon követjük a regényben a Rózsa Sándor-legenda alakulását, azt, hogy betyáros tettei milyen szabadságvágyat ébresztettek a lenyomott föld népében. Kulcsmondat, hogy „Az ember örül neki, ha van valahol védője, még ha betyár is…, mert a szögény az csak szögény, annak nincs pártfogója…”. A betyár a szegények pártfogója, az igazságtalanságok megtorlója volt.
A második regény elrepít bennünket az 1848-as forradalom és a szabadságharc idejébe. A történet sok síkon játszódik: a Szegeden, Röszkén és környékén, ahol a betyárok remek búvóhelyeket találhattak maguknak. A másik sík a bécsi forradalom – ami megelőzte a mi március 15-ünket, a „panoptikumban” ott van a császári udvar Metternich-hel és a pipogya császárral, V. Ferdinánddal. A harmadik sík a pozsonyi országgyűlés Kossuth-tal és társaival, akik éppen a jobbágyfelszabadítást és az úrbérrendezést készítették elő. Természetesen szerepel benne Petőfi is, nemcsak a Nemzeti dallal, de a Dicsőséges nagyurak című radikális versével is. Móricz nem kevesebbet állít, mint azt, hogy az április törvények, benne ez a lehető legradikálisabb, mert ingyenes jobbágyfelszabadítás, három dolognak köszönhető: a bécsi forradalomnak; annak, hogy híre ment, hogy Petőfi 40 ezer kaszás paraszttal tartózkodik az Alföldön (ez nem volt igaz, de jól hangzott) és harmadikként Rózsa Sándor betyárvezérnek, aki a szabadság előhírnöke volt a parasztság számára, sok gaztette mellett (ez a Rózsa Sándor-legenda része).
A betyárt a regényben a röszkei és a környékbeli jobbágyság nem a nevén szólítja, hanem nemes egyszerűséggel „gazdájának”. Ez bensőséges viszonyról árulkodik, amiben a falvak és a puszta népe sajátosan védte a betyárt, persze félt is tőle… Egy olyan valaki volt számukra, aki a mocsárvilágbeli rejtekén mindent tudott a parasztság megpróbáltatásairól. Az ő szabadsága és az urak elleni tettei sarkallták a röszkeiket, hogy felkeljenek az érdekeikért – a regényben egy népítélet keretében megölik az uraság gyűlölt intézőjét. A szentesiek processzióba mennek a „gazdához”, amikor az úrbérrendezés még az ő terhükre rótta az általuk művelt jobbágytelkek megváltását (az ingyenességről később született döntés), ez számukra a jobbágysorsnál is nagyobb terhet jelentett volna. Rózsa Sándor meghallgatta a szentesi gazdák küldöttségét, „összevonta a szemöldökét” és elbocsátotta őket. Ezután került sor a híres szegvári bálra, ahol a betyársereg megsarcolta az ott összegyűlt mulató urakat – nem mellesleg elhajtotta a marháikat is. Egy-egy ilyen esemény megmutatta, hogy a magyar vidék milyen élénken reagált a forrongó magyar – és európai – viszonyokra, a forradalmi átalakulásra.
Móricz miért tartja 1848 fontos szereplőjének tartotta a betyárvezért. Ebben az összefüggésben Rózsa Sándor nem egy magyar Robin Hood, hanem a magyar szabadságvágy megtestesítője, egy mitikus alak, aki magába sűríti a legalacsonyabb sorban lévők, az ország túlnyomó többségének életérzéseit. Ő a zabolátlan hajdúk utóda (akik koruk betyárjai is voltak), akik Bocskai intésére a zászlója alá álltak, akiknek kollektív nemességet adományozott és letelepítette őket a későbbi hajdúvárosokban. Magában hordozza a bujdosó kurucokat, akik a saját hazájukban váltak földönfutókká, amikor Európa a török kiűzése ürügyén magának foglalta el az országot. Viszont ők azok, akik a nagyságos fejedelem hívására egy intésre részt vesznek a Rákóczi-szabadságharcban. Rózsa Sándor Kossuth amnesztiájának birtokában száll be egy szabadcsapattal a szabadságharcba, karikásostorral a kezükben eredményes harcokat vívtak a szerb felkelők ellen. Persze a bőréből nem bújhatott ki, megmaradt rablóvezérnek is. Ezért került a szamosújvári börtönbe, ott is halt meg.
A Rózsa Sándor-koreográfia maga a magyar néplélek, arról szól, hogy a fociban – és az életben is – minden lehet: megverhetjük a nagyobbakat, a híresebbet, az anyagilag jobban eleresztettet, csak a szívünket tegyük ki, küzdjünk egymásért, az utolsó percig harcolva. Ebből új igazságok születhetnek, akár rózsa sándori igazságok, betyáros tettek révén. A labdarúgás sokkal több, mint sport, mert a való életnek a lenyomata. A Rózsa Sándornak tulajdonított mondás ebben a fénytörésben az élet minden területére vonatkozó értelmet nyer. Vagyis apaként, anyaként, a munkánkban, barátként, közösségi emberként „mindönki úgy tögyön, ahogy tönni köll, akkó mindön úgy lösz, ahogy lönni köll!” Köszönjük Carpathian Brigade a nagyszerű koreográfiát, erősebbek, magabiztosabbak, szabadabbak lettünk általa! Nem mellesleg a meccset is megnyertük…
A szerb és román atyafiaknak pedig több Móriczot kéne olvasniuk, akkor nem beszélnének szégyenszemre butaságokat.
A szerző építész, volt országgyűlési képviselő
