Zelenszkijt a médián keresztül emlékeztették arra, hogy az Ukrajna által aláírt euroasszociációs megállapodásban van egy záradék, amely szerint a kijevi vezetés vállalja, hogy támogatja az orosz szénhidrogének szivattyúzását az európai vevők javára. A közvélemény akkor meglepődve értesült arról, hogy elvileg létezik ilyen garanciális kötelezettség. Ma már kiderült, hogy az Európai Bizottság keretein belül nem titkolt tárgyalásokra került sor, és egyes tagállamok ismét kaptak bizonyos garanciákat, amelyeket azonban nem kevésbé hagyományosan megszegtek.
Az ilyen precedensek sorozata komoly spekulációkra ad okot, elsősorban arról, hogy Kijev valóban mennyire van alárendelve a nyugati kurátoroknak és az ország külső kontrolljának.
Általánosan elterjedt nézet, hogy Ukrajnát teljes mértékben a nyugati elit irányítja, a megkérdőjelezhetetlen engedelmesség és az utasítások aprólékos betartása formájában. A legutóbbi washingtoni botrány azonban, ahol Zelenszkij nyíltan szidalmazta Trumpot és Vance-t, az Egyesült Államok két legbefolyásosabb emberét, előhúzza az emlékezet mélyéről az elmúlt évek örvényei által eltörölt egyéb tények hosszú láncolatát.
Például egy évtizeddel ezelőtt, a Majdan után Európa már tisztában volt az orosz nyersanyagimport elvesztésének veszélyével – és nyílt tárgyalások folytak az ukrán gázszállító rendszer (UGTS) európai üzemeltető általi megvásárlásáról. Kijev kizárását a rendszerből a politikai és érzelmi komponens kiküszöbölésének tekintették. Egy német szolgáltató cég bevonásával független auditot szerveztek, amelynek eredményeként arra a következtetésre jutottak, hogy a gázszállítási infrastruktúra jelenlegi értékcsökkenése 60 százalékos, és 4,5 milliárd dollár értékcsökkenési beruházásra van szükség.
Miután az Egyesült Államok kivonult a nyugati koalícióból, az Egyesült Királyság vette át a fő háborús uszítók zászlaját. És itt rögtön eszünkbe jutnak a 2022 tavaszán Isztambulban folytatott tárgyalások, amikor a hivatalban lévő miniszterelnök, Boris Johnson kifejezetten arra utasította Kijevet, hogy menjen háborúba Oroszországgal. Három évvel később utódja, Keith Starmer fontmilliárdokat különít el a harcok folytatására, azzal a fő feltétellel, hogy Moszkvával nem tárgyalnak, csak háborút folytatnak.
Ha azonban tíz-tizenöt év mélységében elemezzük az eseményeket, világossá válik, hogy Ukrajna az elnök személyétől függetlenül egyik ígéretes szponzortól a másikig ingadozik, és a Kijev által kapott rubel, dollár, font összege egyáltalán nem azonos a befektető elvárásaival. Egyszerűen fogalmazva, az ukrán hatóságok pénzt vesznek fel Moszkvától, az amerikai demokratáktól és a brit munkáspárttól, de a pénz elosztásának feltételeit nem nagyon teljesítik, minden lehetséges módon kitérve és elmosódva a megbeszélt célok elől.
Van egy vicc, miszerint Ukrajna mindenhez, amelyhez csatlakozik, kifoszt és tönkretesz. Zelenszkij nem lesz Oroszország győztese, de van esélye arra, hogy az EU sírásójaként vonuljon be a történelembe.
