Szeme láttára koncolták fel az apját, majd alapított egy menő bandát

    2026.04.28.   Posted in index.hu

Őszintén szólva – és ez nyilván az én szégyenem – korábban még sohasem hallottam a Tinariwenről, ennek a Maliból elvándorolt, ma már algériai bandának a nevét. Ugyan mi az ördögöt takarhat ez a hangzatosnak szánt jelzős szerkezet, hogy sivatagi blues, netán sivatagi rock? Biztosan valami szaharai nyekergés, egzotikus népi hangszereken előadva, gondoltam magamban, de egye fene, tegyünk egy próbát.

Az Akvárium művészbejárójától néhány lépésre elviharzik mellettünk egy rasztafrizurás, barázdált arcú, minimum hatvanas férfi. 

Fogadjunk, hogy a bandához tartozik 

– jegyzem meg, mire kísérőm, Dóra átszellemült arccal suttogja:

Ez Ibrahim Ag Alhabib volt, a zenekar vezetője!

Az más, gondolom, miközben rögzítem magamban, hogy Dóra olyan áhítattal ejtette ki Ibrahim nevét, mintha legalábbis Mick Jagger húzott volna el mellettünk. Van még húsz perc a kezdésig, megtudom alaposan felkészült kísérőmtől, hogy a Tinariwen immár hetedszer lép fel Budapesten, és Grammy-díjas együttesről beszélünk. 

Az első szám után haza akartam menni…

Nagy dolog, jöttem én már ki Grammy-díjas banda koncertjéről három szám után, félholtan az unalomtól…

Mindegy, adjunk egy sanszot Ibrahiméknak. 

Odabent, az 1200 főt befogadó teremben egy gombostűt sem lehet leejteni, a jelek szerint komoly követőtábora van a mali old boyoknak. Heten vannak, mondhatnám, mint a gonoszok, de annyira békésnek tűnnek, hogy elhessegetem magamtól ezt a bizarr párhuzamot. Hátul ül a dobos, de nem ám a rockzenekaroknál megszokott dobfelszereléssel, hanem egy jókora bödönszerű, bőrrel bevont alkalmatosságot tart a térdei között, azt veri a tenyerével. A többieknél gitár, van, amelyik négyhúros basszus, de még akusztikus is van, igaz, erősítővel felszerelve. Ketten pedig csak énekelnek, közülük az egyik Ibrahim, de később ő is gitárt ragad. 

Az első szám annyira altat, hogy szinte leragad a szemem.

Nem blues ez, nem is rock, hanem egy picit olyan a ritmusa, mint a szívverésnek.

Vagy inkább a tevék, az egypúpú dromedárok lassú tempójú vándorlását juttatja az ember eszébe. Szinte magam előtt látom a sivatag hajóit, ahogy bandukolnak a Szahara nyugati szélétől, az Atlanti-óceántól a Nílusig, és vissza. Mint Rejtőnél a Láthatatlan légió. 

Na, még egy számot megvárok, aztán tűz hazafelé, csak az ismerősöm nehogy észrevegye, reggel tényleg korán kelek. Addig is leülök a földre a karzaton, itt kényelmesen tudok szundikálni.

Csakhogy a harmadik számnál a tevék bandukolása tempósabb ügetésre vált, odalent a tömeg kezd begerjedni. Van itt mindenféle ember, egy fiatal pár például magával hozta néhány hónapos csecsemőjét, a kicsi ott lóg az apja hasára csatolva a hordozkában, édesdeden alszik. Arrébb két minimum hetvenöt éves aggastyán veri a ritmust a tenyerével, egy férfi meg egy nő, mellettük húsz-huszonöt éves csaj táncol, magával ragadta a lelkemet a sivatagi blues.

Vagy rock. Vagy tuareg rock. Vagy world music. (Inkább az utóbbi.)

Vagy akármi, teljesen mindegy, hogy mi, de tényleg kezdem élvezni magam is. 

Aztán jönnek az egyszerre monoton, egyhangú, egy kaptafára készült, mégis valami ősi, atavisztikus hangulatot árasztó számok, egyik a másik után. Bárcsak érteném a szöveget, de nem beszélek tuaregül. Már lent vagyok a zenekari árokban, három méterre Ibrahiméktól. Látszólagos egykedvűséggel morzsolgatják a húrokat, de aztán az egyik alapító,  Alhassane Ag Touhami előlép a pódium szélére, az első sorban csápoló rajongók csaknem megőrülnek, és felzúg, felmorajlik egy olyan gitárszóló, ami Angus Youngnak is becsületére válna.  

… aztán a többiekkel üvöltöttem, hogy „vissza, vissza!”

Na, ekkor már nekem is muszáj visítanom, visítok is, mint a vett malac, kísérőm nagy titkok tudójaként vigyorog rám, mintha csak ezt sugározná felém: „ Ugye, mondtam?!”

Most már megértem, miként kelt el elővételben az összes jegy, pedig darabja 13 500 forint, a VIP-belépők pedig ennek a dupláját kóstálják. De aki egyszer hallotta már a Tinariwent szaharai teve-tempóban muzsikálni, az nem hagyja ki az újabb lehetőséget. 

Hazatérve belevetem magam a koncert sajtóanyagába, feltúrom az internetet, és összeszedek minden létező információt erről a különleges társaságról. Kiderül, hogy a három alapító tulajdonképpen idős ember, de hogy pontosan hány évesek, azt csak Allah tudhatja. Ibrahim Ag Alhabibról például szó szerint ezt írja a ChatGPT:

1959-ben vagy 1960-ban született, azokra az újságcikkekre alapozva, hogy 1963-ban négyéves volt, amikor az édesapját, egy felkelés résztvevőjét, Maliban kivégezték.

Micsoda gyermekkor, te Jóisten! 

A kis Ibrahim, elárvultan, kóborolt, vándorolt a Szaharában. Egyszer egy összetákolt sivatagi moziban látott egy westernt, amelyben a főhős gitározott. Elhatározta, hogy neki is lesz egy gitárja. És csinált egyet magának, méghozzá egy üres benzineskannából, egy botból (ez lett a gitár nyaka) és egy bicikli fékjének a bowdendrótjaiból. 

Ezzel meg is alakult a Tinariwen, két másik sráccal, Alhassane Ag Touhamival és Abdallah Ag Alhousseynivel.

1979-et írtunk. Elkezdődött egy máig íródó, és remélhetőleg még korántsem befejeződött fantasztikus történet. 

Hasít az új stúdióalbum

Nem is olyan régen jelent meg a Tinariwen tizedik stúdióalbuma, a Hoggar, amely a formáció saját kiadójánál, a Wedge-nél látott napvilágot. (A földrajz iránt érdeklődők kedvéért: a Hoggar az egy hegység a Szahara szívében, másképpen Ahaggar, mifelénk ezen a néven ismerik.) Több mint 45 évvel a megalakulás után a lemez visszatérés, tulajdonképpen egyfajta „tribute” a hangzás alapjaihoz: az akusztikus gitárok, a közös éneklés és a sivatagi blues – vagy szaharai rock – gyökereihez.

Az album megjelenésével egy időben a zenekar bemutatta az Erghad Afewo című dalhoz készült animációs videót is, amelyet Axel Digoix rendezett- ő készítette a lemez borítóját is, és korábban már dolgozott a zenekarral a Ténéré Tàqqàl és a Nànnuflày videóklipjein.

A film két tuareg gyermek történetét meséli el, akik egy cenzúra és konfliktusok sújtotta sivatagban nőnek fel, majd zenéjükön keresztül saját népük hangjává válnak. A történet közvetlenül a Tinariwen tagjainak életútját idézi meg: száműzetést, marginalizációt és ellenállást. A videó azt a valóságot is tükrözi, hogy a Szahara térségében zajló konfliktusok miatt ma már sok helyen szinte lehetetlen forgatni, így az animáció egyszerre költői eszköz és gyakorlati megoldás.

A budapesti koncertjük után Ibrahimék megvacsoráztak, és azonnal beszálltak a buszukba, majd irány Prága, ahol kedden játszottak, ismét telt ház előtt. 

(Borítókép: Tinariwen az Akváriumban. Fotó: Rockstar Photographers)

Írta az index.hu