LMA
2024. január 14. vasárnap. 14:40
A Nemzetközi Stratégiai Tanulmányok Intézete (IISS) adatai szerint Tajvanon 169 000 aktív katona és – 2023-ban – mintegy 1,66 millió leszerelt, úgynevezett „polgári harcos” (a mi fogalmaink szerint: tartalékos) áll készenlétben arra az esetre, ha a nagy testvér a túloldalról megpróbálná elfoglalni a szigetet. Kína haderejének létszáma nem publikus adat, de abban minden szakértő megegyezik, legkevesebb kétmillió embert tarthatnak fegyverben, míg a tartalékosok mennyisége meghaladja a félmilliót.
Ha a két ország védelmi jellegű költségvetését hasonlítjuk össze, akkor is hasonló eltéréseket találhatunk. Peking tavaly márciusban jelentette be, hogy 225 milliárd dolláros védelmi kiadást tervez 2023-ra. Ez az összeg önmagában is elképesztő, pláne ha tudjuk, hogy e mutató 7,2 százalékos bővülést jelentett 2022-höz képest. Korántsem mellékesen mondva, ha visszább megyünk az időben azt láthatjuk, hogy 2019 óta ez volt a leggyorsabb emelkedés, amelyet az ázsiai szuperhatalom felmutatott. Ezzel szemben Tajpej 2023-ban tizenkilencmilliárd dollárra emelte a védelmi büdzséjét. Igaz, ez csaknem tizenöt százalékkal haladta meg a 2022-es, hasonló célú kiadásokat – ám még mindig messze elmarad Kína mögött.
Amerikai eredetű vadászgépek a tajvani légierő szolgálatában
Fotó: AFP/Sam Yeh
Továbbtekintve a puszta számokat, szintén szembeszökő különbségekre bukkanhatunk. Az 1,4 milliárd lakosú Kína nyolcvanhat haditengerészeti hajóból és ötvenkilenc tengeralattjáróból álló flottával rendelkezik (amelyhez nemrégiben csatlakozott egy anyahajó), míg a huszonhárommilliós Tajvan esetében ezen adatok mindössze huszonhatra és négyre rúgnak. A légierő tekintetében is a „nagy testvér” dominál: itt (a friss adatok szerint) 2921 harci repülőgép áll szemben 744 darabbal. A lánctalpasok esetében sem túl rózsás a kép: hatszázötven harci járműnek kellene csaknem ötezret legyőznie – mármint ha Kína mindegyiket oda akarná (tudná) vinni egy deszantműveletben. Ami pedig az önjáró tüzérséget illeti, Peking e téren 9550 míg Tajvan 2093 embernek parancsnokol.
A kommunista Kína régi nótája, hogy a szakadár tartomány – úgymond – köteles újra egyesülni a szárazfölddel. S ezt a házasságot szükség esetén erőszakkal is tető alá lehet (kell) hozni. Ugyanakkor természetesen a pekingi vezetés is tisztában van azzal, hogy a puszta számok nem sokat érnek, hiszen Tajvan egy sziget, ahová egy háború esetén mindent oda kell(ene) fuvarozni ahhoz, hogy (esetleg) sikerrel járjanak. Az pedig különösen nehézzé teszi a kérdést, hogy Tajpej mögött ott áll az Egyesült Államok, Japán, Ausztrália és számos környékbeli ország, amelyek már eddig is idegesen és egyre fokozódó ellenszenvvel szemlélték Peking – általuk erőszakosnak vélt – nyomulását.
A kínai légierő egyik alakulatának díszmenete egy katonai repülőtéren
Fotó: AFP/Xinhua/Cao Can
Külön érdekesség, hogy a felszín – azaz az egyesülés szorgalmazott máza – mögött Pekingnek valójában a szigetállamban lévő processzorgyár (TSMC) is kívánatos falat. Jelenleg ugyanis ez a vállalat szinte egyedüliként képes azokat az ultramodern csipeket előállítani, amelyre Kínának a modernizációhoz, pláne Amerika remélt technikai lehagyásához szüksége lenne/van. E téren Európa – a tőle szokott módon – labdába sem rúg, s az USA is csak néhány éve kezdte fejleszteni hasonló kapacitásait. Kérdés persze, hogy a hatalmas tudást és elképesztő tisztaságot igénylő termelőüzem egy háború (partraszállás) nyomán miként kerülhetne épségben (a szakemberekkel egyetemben) Peking kezébe? Ezen a téren ugyanis nem az a helyzet, mint a fegyvereknél, ahol végszükség esetén akár egy pincében csöndesen megbújó, egyetemes gépműhely is képes puskát, pisztolyt, lőszert előállítani.
Amúgy a TSMC vezetése állítólag gondolt erre az opcióra, és szükség esetén képes a telep kulcsfontosságú részeinek megsemmisítésére.
Peking oldaláról borítékolhatóan végiggondolták azt az opciót is, hogy egy esetleges partraszállás valójában testvérháború lenne, ahol kínaiak gyilkolnak kínaiakat. Innét pedig felvetődik a kérdés, hogy melyik fél katonái gondolnák végig ezt mélyebben, s ennek miféle messzeható következményei lennének? Ugyanis az, hogy Peking képes felvonultatni a sziget ellenében (tesszük fel) egyszerre kétszázezer embert, az még nem egyenértékű azzal, hogy e tömeg minden tagja utolsó lehelletéig lojális a kommunista hatalomhoz. Arról nem is szólva, hogy Kína egy efféle helyzetben egyszerűen nem engedhetne meg magának egy kudarcot – innét pedig jobb nem is folytatni a lamentálást…
