Tizenkét menet. Harc a kegyelemért. Fel kell készülni rendesen. Meghatározni a célt. Kezdetben a cél nem lehet más, mint a győzelem. Látványos, magabiztos győzelem. Kiütéssel. Később már beérjük egy pontozással, akár szoros meccsen is. Csak minket hozzanak ki győztesnek. Aztán változik a helyzet: csak talpon szeretnénk maradni az utolsó gongszóig! Talpon maradni, akkor is, ha már tudjuk, hogy nem győzhetünk, hogy valójában nem is az volt a győzelem, amit mi annak hittünk. Nem a másik kiütése, megleckéztetése, megalázása. Nem, dehogy. Talpon vagyunk, tisztességesen felkészültünk, tiszta eszközökkel küzdöttünk, tartózkodtunk a szabálytalanságoktól. Nem fejelünk, nem viszünk be mélyütést, nem fogunk. Tiszteljük az ellenfelünket, mert feltételezzük róla, hogy ő is hasonló eszközökkel küzd. Csalóka világ, de itt kell boldogulni.
A felkészülés. Igen, lehetett volna jobb, ha rendelkezésre állnak a legújabb „csodaszerek”. Nem tiltott doppingszerek, csak a vitaminok, étrend-kiegészítők, ilyesmik. Egyáltalán jobb ételek. Ahogy a Papp Laci mondta abban a filmben: ha egy kis húst sikerült volna szerezni! Meg jobb edzőtermet, edzőtáborokat. Hozzáértőbb, elkötelezett edzőket. Meg hát az is fontos lett volna, hogy edzés helyett ne a haverokkal lógjunk naphosszat, meg a csajokat kergessük. De hát akkor olyan távolinak tűnt még az a meccs, s úgy gondoltuk, így is menni fog. Az őserő, a tehetség bennünk dübörög. A napfény, a strand, a foci, a kisfröccs. Kinek árthat a nyárba oltott sűrített ifjúság? Krupp-acél a testünk, a lelkünk pedig szárnyal a jegenyesor felett.
Összefolytak a napok. Fel se tűnt, hogy már bent vagyunk a csarnokban. Fények, színek, zaj. Az öltözőben az edzők az utolsó tanácsokat adják, s már vonulunk is ki a szorítóhoz. Most még minden előttünk van. Még minden megtörténhet. Szerencse, balszerencse. A második sorban ott ülnek a haverok, a lányok, eljött Ő is, akinek ma mindenképpen meg kell mutatni. Kicsit hátrébb Apánk is itt van, fiatal még, alig negyven éves. Most egy pillanatra felrémlik, hogy tulajdonképpen még ő is bokszol. Nehéz időszakot él át, csak mi nem járunk ki a meccseire, nem is tudjuk milyen ligában szerepel. Mi lehet az Öreggel? Most már bánjuk, hogy nem figyeltünk oda, amikor arról a híres meccséről mesélt, amikor kifektette a kétméteres muszkát. Hogy is volt az, Apa – kérdeznénk, de már nincs idő, hang sem jön ki a torkunkon. Most már menni kell, be kell lépni a szorítóba. Milyen daróc, karmos ez a kötél.
Menni fog ez! Megesszük ezt a kis nyeszlett gyereket vacsorára. Nem probléma. Hm. A köpenyben véznábbnak látszott. Komoly bicepszek. No mindegy, majd lábmunkával ellensúlyozzuk. Eltáncolunk, mint Ali Frazier elől, aztán jobbról egy lengő, végül a legendás bal csapott. Mint a Laci bácsi. Ja. Vigyázok – persze. Az egyenes az jó lesz. Az mindig beválik. Még egy pillantás a nagy Ő-re. Biztatóan néz. A haverok dumálnak, röhögnek. Elmennek a francba! Ő velem van. Nagy baj már nem lehet. Szerelem-öröm jár át, s ez itt körbe-körbe szélfútta semmiség. Semmi vagy szélfiú, egy falat. Bekaplak semmi perc alatt!
Az első menet. Rendben, fog ez menni. Elég tudni, mikor kell elhajolni, eltáncolni. Mikor lehet belépni egy közelire, sorozás, kibontakozás, búcsú egy tiszta egyenessel. Hopp, ez a felütés fájt, de nincs vész. Hogy is mondták: adunk is kapunk is ütéseket. Na ezt kapd ki. Nem habos torta! Hogy szurkolnak a népek. Mintha inkább ennek a kockafejűnek a nevét skandálnák. Hülyeség. Ezt nézzétek. Ez talált. A pontozó egész más felé nézett. A rohadt életbe. Diskurál valakivel az első sorból. Nem szabad pontozásra játszani, ki kell ütni. Apa itt van? Igen. Elég egykedvű. Na mindegy, a lényeg, hogy itt van Ő. Milyen gyönyörű. Ez csak súrolt. Jobb lesz odafigyelni. Semmi. Gong.
Hányadik menet ez? Mennyi van még? Nem, vaze, nem tudok számolni. Az egyik szememre nem látok, eltörött az orrom, lehet, hogy a csuklóm is. Csupa vér vagyok. Töröljetek már meg a rohadt életbe. Fulladok. Visszamegyek, persze. Csak vágd fel, mert nem látok. Vezetek? Hülyének nézel. Ki kell ütnöm. Tudom, az egyenes, az majd segít. Ő itt van még? Jól van. Még mindig biztat, de jó! Semmi sajnálat, csak semmi részvét. Szeret! Ok, akkor most! A haverok röhögnek. Micsoda? Kimennek sörért? Elmentek ti a jó… Na mindegy. Egyre jobban fáj ez a seb. Vakság, halál. Veszíteni azért nem kellene. Legalábbis még nem. Istenem, gong. Micsoda rémisztő hang. Reszket a gyomrom.
Ez kemény volt. Azért néha már hallom skandálni a nevemet is. Van, aki nekem szurkol. Ez jó, de most egy kis időt kellene nyerni. Ki ez a gyerek? Az edzők erről a pörölyerejű balhorogról egy szót se szóltak. Ha ezt tudom, másként készülök. Hagyom a fenébe a fröccsöt, meg a strandot. Mindegy, azért már ő sem olyan fürge. Lehet, hogy a pontozóknál vezetek? Lehet, hogy nyerhetek. Elég lesz most már hátra lépni, csalni egy kicsit a bunyót. Amúgy sem kapok nagyon levegőt. Ennyinek elégnek kell lennie. Ennek a teljesítménynek. Ezt be kell látnia a zsűrinek. Egyhangú pontozással nyerek. De ha nem egyhangú, akkor is legyen meg. Most már nincs erőm okoskodni. Nem fontos, érted? Nincs értelme. Mi kellene még? Alig látok, eltört az orrom és a csuklóm, bevérzett a tüdőm. Elfáradtam.
Hány menet van még hátra? Mi, hogy nem tudod? Az, hogy lehet? Mi a francnak állsz itt, ha ennyit sem tudsz? A sok diplomáddal, díjaddal, elismeréseddel. A „kapcsolataiddal”. A pozícióddal! Hány menet van még? Csak ennyit akarok tudni. Mikor lesz már vége? Na mindegy. És hol van Ő? Hová tűnt. Mióta nincs itt? Hová lett. Hogy történhetett ez? A haverok közül is már csak egy ül itt. Apa sehol. Rég eltűnt. De Ő itt volt mindig, még a legutóbbi menetben is, amikor padlóra kerültem. Igen, rám számoltak, emlékszem, akkor még ott ült és biztatott. Nyolcnál felálltam, emlékszem. Mi történt. Hová lett? Megyek, jól van. De így már nem sok értelme van az egésznek. Mindenki ellenem szurkol.
Ez könyököl. Mélyet is ütött. Senki nem látta? Fog. Kő lehet a kesztyűjében. Csalás. Ez megöl. Vért ivott. Most meg mosolyog! Kitömlek, te kölyök-róka! Hogy elhajolgat. Nem érem el. Csak hadonászok itt a ringben. Nevetségessé kezdek válni. Minek ezt már. Én mindig elvágyódtam másfelé. A tengerhez. Nincs ehhez közöm. Most rögtön. Most kilépek a szorítóból, kézen foglak és elmegyünk innen. Hagyjuk a véres húst és bőrt, a törött csontot, a vaksi szemet, hagyjuk a szemfödelet. A korbácsütéseket. Csak menjünk ártatlanul. Túl a hegyeken, messzire. Ahol nem ismernek. Ott talán még újrakezdhetném. Itt mindenki ellenem van. Főleg a pontozók. Ez egy hülye sportág.
Nem kellett volna már kijönni. Na mindegy, legalább próbáljuk meg. Ilyen a boksz. Végül is, ha nem bírom már, le is fekhetek. Majd úgy teszek, mintha kiütöttek volna. Lefekszek és kész. Átverek mindenkit, mint ahogy mindig is tettem. Az egész meccsen. Kiterítenek, de magamnál leszek. Látom a padlóról szökő porszemeket. De azért még nem most. Kettős fedezékbe. Ali is ezt csinálta Kongóban. Csak ennyit tudsz? Na, gyere, üss! Ásítok, unlak. Megrogytam, ez biztos. De még állok. Vagy már megint számolnak? Hová lettél? Hogyan történhetett ez. Hogyan lehetek ilyen egyedül ebben az átkozott ringben? Hová lettek az emberek. Kong az aréna. Szédülök. Forog velem minden. Ölelj át. Segíts! Egészen kisfiú vagyok. A méhedben. Anyukám! Édesanyukám. Miért ez a szenvedés? Tarkón vert! Te is láttad.
Még egy kicsit. Nem vagyok egyedül. Segítenek. A nevemet skandálják. Még egy kicsit. Lépek. Térdelek. Álmodom. Csatában Szentek eleste. Az szép. Mennyi csillag és milyen sötét az ég. A szememmel már nem látok. Nem baj, lát az orrom, lát az öklöm. Még tartom a kezem fönt, nem lehet már csak pár másodperc az utolsó gongig. Ezt már kibírom. Talpon maradok, állva meghalni a legszebb. Elkapott.
Mi történt, hol vagyok?
A szerző történész
