2024. január 20. szombat. 11:4
Régi emlék, amely azóta visszajár, hogy átéltem a pillanatot, és nem feledhetem, amíg élek. Ferenczy Erzsikéhez látogattam, akit mindenki csak a keresztnevén hívott. Férje, Ferenczy Béni, a kétszeres Kossuth-díjas szobrász, éremművész és grafikus akkor már nem élt. Fél oldalára bénultan fejezte be földi pályafutását. A virágokról beszélgettünk Erzsikével, mert Béni életének utolsó évtizedében már csak bal kézzel alkotott.
Ebben az időszakban gyönyörű virágokat festett, melyeket a felesége csempészett a vázákba. Én a látogatás idején anyagot gyűjtöttem egy virágokról készülő riportkönyvbe. Szó szót követett, amikor az asszony valamiért Szent-Györgyi Albertet emlegette. „Azt írta nekem Amerikából – mondta –, hogy ha Hegyeshalomtól Budapestig minden kilométerkőnél szűzlány fogja várni, akkor sem jön többet haza. Szerencsére nem tartotta be az ígéretét!” Eközben a háziasszony egy dossziéban kutakodott, vélhetően azért, hogy a neves tudós gondolatait pontosan idézze. Ebben a pillanatban ráesett a tekintetem a dosszié első oldalára, amelyen azt olvashattam: „Kincseim, néha belenézni.” Ez volt az a mondat, amely azóta sokszor visszajár emlékezetemben. Bevallva és letagadva ugyanis minden ember kísérői – a kincsek. Kinek-kinek más és más. A közmondás szerint ami az egyik embernek szemét, a másiknak drága kincs.
Az, hogy mit látunk, jórészt attól függ, hogy mit keresünk. A levelek például kincset érhetnek, mert megvédenek a memória és a fantázia tévedéseitől. A nagy pillanatok ellenben rendszerint túl későn jutnak az eszünkbe. De minden embernek, még a leghitványabbnak is van legalább egy nagy pillanata az életben. Vannak olyan titkok, amelyek józan ésszel fel sem foghatók. Ábel mondja Sütő András Káin és Ábel című drámájában: „Nem tudom: az egyik ember titka jó helyt van-e a másik ember birtokában? A vadat hálóval, csapdával fogják. Az embert a titkaival.” Akad azonban olyan titok, amitől depresszióba kerülhet az ember, ha nem osztja meg másokkal.
Nagy kincs a bizalom is, amit nem adnak ingyen. A bölcsek azt állítják: ne bízzunk meg olyan emberben, aki mindenkiről csak jót, vagy csak rosszat mond, de legkevésbé bízzunk meg abban, aki minden iránt közömbös. Weöres Sándor versben mutatott rá a kincs természetére: „A kincset az idő nem őrzi – nem: / szétrágja, mint kócjankót a gyermek. / A kincsek másként élnek, jeltelen: // a lélek belső templomában szögellnek…” Ezt erősíti meg Móra Ferenc is: „Megtanultam, hogy a kincset a szívében hordozza az ember.” Ahol a kincse, ott a szíve – áll a közmondásokban. Charlotte Bronte pedig így összegez: „Minden szív sok kincset tárol, / Csendesen hét pecsét alatt; / Van benne hit, remény s álom; / ha nem titok, nem varázsolat.”
Van, aki a legnagyobb kincset egy nép erkölcsében találja meg, mások a nyelvben, ismét mások az időben, egy könyvben, a tudásban, a teremtésben, az egészségben, a gyermekekben, a családban, vagy apróságokban: egy dalban, egy virágban, egy szóban, egy kézfogásban, a humorban. Truman, az Egyesült Államok 33. elnöke mondta: „Humorérzék nélkül aligha tudtam volna ellátni az elnöki teendőket.” Ferenczy Erzsike is eltávozott már közülünk, de megözvegyülése után emlékeivel csökkenthette élete nehézségeit: „Kincseim, néha belenézni!” Sokkal boldogabbak lennénk, ha azonnal el tudnánk felejteni, amire nincs szükségünk. Az elme terhek nélkül tehetné a dolgát, és a kincsek is segíthetnének a felesleges terhek kiszűrésében. Kosztolányival értek egyet, aki azt írta: „Nincs nála nagyobb jó, / mert ez a kincs. / Úgy hívják: élet…”
A szerző újságíró
