Ha a magyar kultúra ünnepi idejét kijelölő Himnuszt író Kölcseynek az 1815-ben már tíz éve halott Csokonai költészetét bíráló kritikáján múlott volna, vajon miképp alakul az első modern lírikusunk kultusza, amit születése 250. évfordulóján tovább árnyaltunk?
A Csokonai Vitéz Mihály munkáinak kritikai megítéltetések című bírálat megírása idején a honi kritika irodalomtudományi keretei még nem alakultak ki. Kölcsey honosította meg a Lessing- és Schiller-korabeli német bíráló módszert: az esztétikai tételeket és elemzőelveket bölcseleti módon alkalmazta a magyar irodalom jelenségeire. A kritika nem jelent meg az Erdélyi Muzeumban, ahová készült (a szokatlanul kemény hang távol tartotta volna az előfizetőket), csak a két évvel később indult Tudományos Gyűjteményben, ám a gúnyversbe, röpiratba, vitákba és elismerő értékelésekbe öntött reakciókkal már meg is kezdődött a kultuszképzés. Kosztolányi az 1922-es Csokonai-összes megjelenésekor azt írta, hogy ez az igaztalan bírálat még használt is neki.
Kölcsey szerint Csokonai lírája a német Bürgeréhez áll közel, ám ő csak a hasonlóságot kutatta, a különbségekkel nem törődött. Be is vallotta, hogy a közös jegyekre fókuszál, s a rokonságot a költői alapalkat („a géniusz mindkettőjöket egy útra voná”) és a mintakövetés („Csokonai Bürger példánya szerént igyekezett elejétől fogva dolgozni”) egyaránt befolyásolta. Ám úgy tűnik, a mintát halljuk vissza, „mert a több szentimentál dalokban ritkán van nyoma a kisebb mértékű érzésnek is, mert Csokonai általán fogva hidegebb, mint a német példány, s mindenütt látszik, hogy az érzésnek tónusa tanulva, nem pedig együtt-születve van”.
Jó évszázad múltán Babits Az európai irodalom történetében meglepően sokat foglalkozott Csokonaival, aki „nem annak a kornak költője volt, amelynek irodalma hatott rá”. Látva „az élet primitív és vaskos realitásait”, kerülte a dalok sablonos szépségét, ódái valósághű életképek, „megpaprikázott csúfolódás, máskor mély melankóliájú ének a múlandóságról vagy himnusz a magányossághoz”. „Különös egysége Európa lírájának! Mily európai költő Csokonai, még akkor is, és éppen abban is, ha a leglokálisabb színeket keni palettájára!”
Visszhangzott Ady 1908-as vallomása arról, hogy Csokonai szinte már 20. századi, s folytatódott (a Magyar! hajnal hasad! című versből vett gondolat) Kiss Tamás megjegyzésével, hogy lesz tőle tanulni való még a 21. században is. Szerb Antal mutatott rá a rokokó, a preromantikai és a népies-diákos költői rétegeken túl a művészi tudatosságra, mellyel a magyaros vers zenei és játékos lehetőségeit a tökéletességig fejlesztette. A költői rétegek kereszteződése adja versei varázsát, a vaskosabb kifejezés, a tréfálkozás, a népnyelvi fordulat, a „neveletlen hasonlat” az „összefonott” rétegek miatt szinte mindenütt jelen van – s Kölcsey, „a jövőbe halló fülű kritikus” ezért is bírálta.
Az említett 1973-as Kiss Tamás-esszében a Csokonaival való találkozás olyan, mint „az első szerelemérzés”. Benne fedezte föl a magyar énekmondó jelképét, ő vezette Petőfihez, Aranyhoz. S a József Attila kozmikus tájélmény-verseiben lévő Csokonai-hatásokra is utalt. „A Reménytelenül »semmi ágán ülő szívének« képe szinte egészében jön át ebből a Csokonai látta kozmikus képből: »… mint félérésű citrom hintálva tulajdon / terhe nyomásától lóg a nagy semminek ágán«.” A modern értelemben vett szerelmi lírát indító A reményhez című vers alapján magyartanároknak mutatta be Csokonai újító és szintetizáló képességeit, a nyelvi erő és a kifejezés lehetőségeinek kitágítását. Felismerése rokon a Kosztolányiéval, miszerint nála minden a nyelv, mert „egyetlen költőnk sincs, aki ennyire a nyelvében élne”, a vers szavait zenei anyagiságában éljük meg.
Művészi tudatossága odáig terjedt, hogy a nyelvi és tartalmi rétegek, a természeti és filozófiai-moralizáló vagy politikai-világnézeti jegyek bravúros ötvözete is megjelent – írta Julow Viktor, aki nem csupán a költői rétegek „összefonott” jellegéről, hanem stílusszintézisről beszélt. A magyar irodalom 1772 után néhány évtized alatt egy évszázados lemaradást dolgozott le a nyugati minták átvételével és a saját hagyomány tudatosításával, „így, ami nyugaton gyakran egymásutániság, nálunk időbeli egymásmellettiség”.
Stílusszintézisének belső rendjében egyaránt megjelent a bölcselkedés és a természetleírás, a nagyvilág gondolata és a népköltői hagyományból vagy a köznapi beszédből gazdagodó nyelv, a panteista gondolat és a paraszti valóságismeret, illetve a filozófia és mitológia mellett a profán közvetlenség és a személyesség, a szépségimádat és a halálvágy, a kiábrándultság, a folytonos társkeresés és a magányosság dicsérete. Ez viszont nem az eklektikus, nem a rokokó, s még nem a romantikus, hanem a manierista Csokonai. Mindenből az vette át, amit saját mondanivalójának és művészi szempontjainak a kibontásához leginkább alkalmasnak vélt. „Manierizmus és romantikus előzmények: Csokonai bámulatos formaszintézisének két végpontja. Költészetének két évszázad stílusfejlődését egybeölelő gigantikus íve példa nélkül áll a világirodalomban” – írja Julow Viktor, s ezzel visszajutunk Babitsig, aki Európa lírájának egységesítőjét látta Csokonaiban.
Csokonai „modernségét” Kölcsey még nem ismerte föl, ám nekünk is jut felfedeznivaló. Ahogy Kosztolányi írta: huszonöt évenként újra fel kell fedeznie minden leendő nemzedéknek. (Egyébként a „modern” szó főnévi jelentésű első magyar írásos előfordulását épp Csokonainál találjuk 1798-ból a Dorottya vagyis a dámák diadalma a fársángon Negyedik könyvében: „Mindjárt sok grófocskák modernjéhez állnak”.) Egy évszázad múlva a modernizmus már a historizmus tagadását jelentette. Nádasdy Ádám mutatja ki, hogy volt a szónak egy relatív időjelölő (értéksemleges); egy elismerő értékű relatív tartalomjelölő és a haladóként felfogott relatív tartalomértékelő jelentése (a saját korát megelőző, jövőbe mutató). Az „abszolút” jelentések közt időjelölőként arra vonatkozik, hogy „nem régi”; tartalomleíróként a „korszerű”; tartalomértékelőként pedig a „huszadik századi” minőségekre – Csokonai költészete tehát mindegyik modernség-minőséget fölmutatja.
A szerző irodalomtörténész
