2024. január 24. szerda. 9:27
Halálos fenyegetést kapott Szijjártó Péter külügyminiszter azt követően, hogy hivatalosan is bejelentették, napokon belül találkozik ukrán kollégájával és az elnöki hivatal vezetőjével. Az ilyesmit illik komolyan venni, még akkor is, ha a tapasztalat azt mutatja, hogy hangzatos szavaknál nincs több az acsarkodás mögött. Őseink mindezt úgy summázták, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap.
Mégsem vehetjük félvállról a megfélemlítő szándékot, hiszen a történelem tele van megdöbbentő merényletekkel, amelyek persze rendre fordított eredménnyel zárultak, mint amit az elkövetők reméltek, ám ettől még a nem kívánt lavinát elindították. A magyar külügyminiszter Ungvárra tervezett tárgyalását egyetlen épeszű ukránnak sem állna érdekében megakadályozni, hiszen pontosan azt a célt szolgálja, hogy a háborútól szenvedő ország könnyebben boldoguljon. Egy ténylegesen bekövetkező atrocitás pedig még inkább azokat erősítené, akik szerint Ukrajna fényévekre, pillanatnyilag leküzdhetetlen messzeségben áll az Európai Uniótól.
A két ország között húzódó feszültség persze egy tárgyalástól egyik napról a másikra aligha fog megoldódni, az ellentétek sem egyetlen nap alatt alakultak ki, ám a találkozó tökéletes példát mutathat arra, hogy minden konfliktus rendezhető, csak tárgyalni kell! Megkezdeni a közeledést, egyeztetni az elképzeléseket, mert már ezek is hatalmas előre lépések, s ha beszélni tudunk a gondjainkról, akkor könnyebben megérthetjük egymást. Tisztában vagyok vele, hogy ez jelenleg sokaknak nem áll érdekében, hiszen jóval egyszerűbb ujjal mutogatni, megbélyegezni, mint a felszínes közhelyeket értelemmel felülírni.
A hangsúly azonban az ép eszűségen van, hiszen felmérni is nehéz, mit élnek át azok az emberek, akik számára a háború nem egy távoli, netán még magasztosnak beállított küzdelem, hanem a mindennapok valósága, amikor bármelyik percben felrobbanhat egy becsapódó rakéta, elpusztítva barátokat, rokonokat, szeretteket; jobb esetben csak elvágva az ívóvizet, a gázvezetéket, kikapcsolva az áramszolgáltatást, romhalmazzá téve otthonokat, egy élet munkáját, kilátástalanná változtatva a jövőt. Az elmúlt két esztendő rombolása sokakban alakíthatott ki akár önpusztításba is könnyen forduló érzéseket, s ez a legveszélyesebb, mert kontrollálhatatlanná teszi az embert. Hosszú a szakirodalma a háborús szindrómáknak, nem kell okvetlenül a front közvetlen könyörtelenségét megélni ehhez, de feltétlenül át kell érezni a veszteség fájdalmát. Egy brüsszeli üvegbuborékból közhelyeket puffogtatva érzéketlenség a háború folytatására biztatni, mások tragédiájának szájkaratés vámszedőjeként olajat önteni a tűzre; az önáltatás mégis felülír minden együttérzést, és amikor az értelem lefagy, jöhet a fenyegetés, amely soha nem váltja be a reményt, mert éppen a megfélemlítő gyengeségéről, tehetetlenségéről, szegényes fantáziájáról árulkodik. Ezért lesznek mindig is szellemi, erkölcsi fölényben a konfliktusokat közeledéssel megoldani igyekvők, ezért nincs alternatívája a tárgyalásoknak, és akik erre vállalkoznak, azoknak ezért nincs mitől félniük.
A szerző vezető szerkesztő