Nem egyedül a szkíta törzsekből ismerjük női harcosok csoportjait. Görögországban, ahol a nemi szerepek különösen polarizáltak voltak, Pauszaniasz írta le a spártai Kleomenész király történetét, aki látványos győzelmet aratott Argosz fölött. Amikor azonban bevonult az üresnek hitt városba, váratlanul erős ellenállásba ütközött, amit a helyi asszonyok vezettek: „Amikor a spártaiak megérkeztek, a nők nem rémültek meg csatakiáltásuktól, hanem állták a sarat és vitézül küzdöttek.” (II. 20. 9.)
A római korban a történetírókat lenyűgözték a seregeikkel szembeszálló „barbár” törzsek, és különösképpen a köztük lévő nők. „Együtt látta harcolni és meghalni a nőket a férfiakkal, olyan bátorsággal, hogy még csak fel sem kiáltottak a mészárlás közepette” (Appianosz: Ibéria története, 12. 71.).
A korszak női harcosait nem csupán bátorként, de igen hatékonyként is jellemezték. Hasonló problémával szembesült a germán törzsekkel való találkozásakor a híres tábornok, Marius is: „kezükben karddal és harci bárddal a nők szálltak szembe velük rettenetes fogcsikorgatással és dühvel. Az üldözőkre mint ellenségükre, az üldözöttekre mint árulóikra támadtak, a harcolók közé vetették magukat, puszta kézzel estek neki a római katonák pajzsának, kezükből akarták kicsavarni a kardot, és föl sem vették, hogy sebeket és szúrásokat kaptak testükre, végső leheletükig nem tört meg a bátorságuk.” (Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok – Caius Marius, 19.)
Emellett a korban gyakran olvashatunk kiemelkedő női harcosokról is, mint például Artemisziáról, a görög királynőről, aki I. Xerxész flottaparancsnokaként bátran harcolt több tengeri ütközetben, többek között Szalamisznál is; vagy Boudicáról, az icenusok nevű kelta törzs uralkodójáról, aki véres lázadásban vezette népét a rómaiak ellen.
Középkori fegyveresek.
A nők szilárdan jelen voltak a kora középkori hadviselésben, olyannyira, hogy két 13. századi szerző, Luccai Bertalan (1236 körül – 1327) és Római Aegidius (1243 körül – 1316) heves vitát folytatott róluk. Minden oldalról megvizsgálták a kérdést, áttekintve a női „biológiát”, a természetből vett precedenseket, a történelmi példákat, majd a várható végkövetkeztetésre jutva határozottan ellenezték a nők háborús részvételét.
A vita és elemzés oka látványos és egyértelmű: a történelemkönyvek lapjai tele vannak női harcosokkal.
Bár Jeanne d’Arc a leghíresebb példa, valójában nincs bizonyítékunk arra, hogy valóban harcolt volna: inspiráló személyiség volt, de harcosnak nevezni őt túlzás lenne. Hasonló alak jelenik meg Numidia 7. századi történelmében Dihja al-Kahina képében (címe „papnőt” vagy „jövendőmondót” jelent), aki az Észak-Afrikát bekebelező arab hódítással szegült szembe. Győzelmei legendásak voltak, korának muszlim történetírói is csodálattal számoltak be róluk.
Nem kizárólag a vallási buzgalom emelt fel nagy női vezéreket. A korszak nagyívű stratégiai gondolkodói közé tartozott Angliai Matilda császárné és I. Tamar georgiai királynő is; utóbbi számos győzelmet aratott a határait fenyegető muszlim hódítók fölött. Mások a szemtől szemben vívott harcban jeleskedtek: Jeanne de Clisson és Jeanne de Montfort (közismert nevükön az Oroszlán és a Láng) francia földön küzdöttek ellenségeikkel, a harci erények széles tárházát felvonultatva.
Természetesen az iszlám világból is számos példát ismerünk. A nők már Mohammed próféta korában jelen voltak a harctereken: Umm Hákim és Hávla bint al-Azvár neve mindenképp szélesebb körű ismertséget érdemelne, de mindannyiuk közül kiemelkedik Umm Umara, „Mohamed pajzsa”. Umm Umara a pajzzsal megvédte Mohamedet a biztos haláltól, miközben tizenkét sebet gyűjtött be.
A korai iszlám egyik legmeghatározóbb női alakjaként Umm Umara a feljegyzések szerint legalább négy csatában volt jelen. Jellemének ereje nem csupán a harcmezőn mutatkozott meg: egy alkalommal magát a prófétát is kérdőre vonta a nőkre vonatkozó kinyilatkoztatások hiánya miatt.
Távol-keleti hagyományok.
A női harcosok természetesen nem csak az európai történelemben találhatóak meg. Kínában talált régészeti leletekből, például jóslócsontokból több mint száz különböző nő nevét ismerjük, akik valamilyen szerepet játszottak különféle hadjáratokban a bronzkor során. Egy közelmúltban Peking közelében talált, a Nyugati Csou-korra (i. e. 11–7. század) datált névtelen női temetkezésnél az elhunytat csatabárdokkal, íjakkal, lándzsákkal, pajzsokkal, sisakokkal, tőrökkel és kardokkal együtt temették el. 1976-ban egy ásatáson olyan gazdag sírmelléklettel és változatos fegyverarzenállal ellátott sírra bukkantak, hogy a régészek biztosra vették: egy férfi uralkodó végső nyughelyét találták meg. Hamarosan kiderült azonban, hogy egy nőt, mégpedig a bronzkor egyik leghíresebb tábornokát, Fu Haót temették itt el.
A Fu Haóról szóló történetek, amelyekben háromezer főből (köztük magas rangú tábornokokból) álló sereget vezet harcba, olyan grandiózusak, hogy könnyű őket elvetni. Ez azonban hiba lenne, ugyanis a fennmaradt feljegyzések (köztük 200 teknőspáncélra írottal) megerősítik és alátámasztják őket.
Japánban hasonlóan kiterjedt hagyománya van a női fegyvereseknek. Sokszor nehéz elválasztani a tényeket a fikciótól, de a Hangaku Gozenről és Tomoe Gozenről szóló történetek hosszú időn át népszerűek maradtak, ami utalhat az elképzelés társadalmi beágyazottságára is. Tomoe Gozent így írja le a Heike monogatari (A Heike története): „kiemelkedően jó íjász, és kardforgatóként ezer másikkal felérő harcos volt, kész arra, hogy megküzdjön egy démonnal vagy egy istennel, lovon vagy gyalogosan”.
A női harcosok mindenhol felbukkantak a történelem folyamán, és így joggal merül fel a kérdés: valóban anomáliának tekinthetők-e? Bár semmiképp sem nevezhetőek általánosnak, talán helyesebb úgy fogalmazni: ha szokatlanok is voltak, biztosan nem ritkák.
