2024. február 3. szombat. 12:9
Egy középkori anekdota szerint egy ír hajó kapitánya, amikor úgy tűnt, hogy a hatalmas vihar tönkreteszi a hajóját, és senki sem szabadul élve, fogadalmat készült tenni, hogy ha élve maradnak, akkora viaszgyertyát állít Szűz Mária templomában, mint hajójának az árbóca. Barátja ekkor figyelmeztette, hogy tán az egész országban nincs annyi viasz, amelyből ekkora gyertya állítható. Mire a kapitány így felelt: „Fogd be a szád! Csak engedd meg, hogy fogadalmat tegyek; ha aztán megmenekültünk, már lehet vele alkudozni!”
A tréfás-komoly anekdota csak egyetlen példa az ezerféle veszély közül, ami az emberre leselkedik; független az évektől, az időtől, a tértől, a helytől, a személytől. Kíméletlen velejárója napjainknak is. Akárhogy csűrjük-csavarjuk – veszélyre születünk. Már Francois Villon francia költő megénekelte, hogy „Ember vagyok (ennyit tudok), / Nem több, mint más, nem ón s acél, / Az emberlét örök veszély.” Persze az is megesik, hogy a homo sapiens keresi a veszélyt, szánt szándékkal elébe megy. Kacérkodik vele, mintha nem is létezne. Agatha Christie angol írónő, a detektívirodalom elsőrangú képviselője bevallotta, hogy sosem nyúlt a drogokhoz, de írásaiban a veszély volt a kábítószere. Annak a gondolatnak is vannak hívei, hogy veszély nélkül feleannyit ér az élet, mert súlyos helyzetekben az élet sava-borsát jelenti. Meg aztán aki állandóan a veszély szomszédságában él, az lassan hozzászokik. Például az autóversenyző vagy a hegymászó. A veszély rokona a kockázat, a bátorság, a kaland, a félelem. Különbség van azonban történetesen a veszély és a félelem között. A veszélytől való félelem ugyanis jobban megviselheti az embert, mint maga a veszély. Az az igazság, hogy magunk kreáljuk a félelmet. Amitől rettegünk, üres fantáziálás csupán. Olyan dolog, ami az adott pillanatban nem létezik. A veszély tehát valós, a félelem pedig rajtunk múlik. Egyesek állítják, hogy a politikusokra leselkedő legnagyobb veszély a valóságvesztés. A világhírű holland festő, Vincent van Gogh feltette a költői kérdést: Mi a rosszabb: a veszély vagy a félelem a veszélytől? De nem felelt rá. Írhatom, hogy a félelem az ember legfontosabb vészcsengője. Csak az ostobák nem félnek semmitől. A félelem az emberi lélek minden zugát beárnyékolja, és az arányérzék az első, amely elszáll vele. A veszély ugyanakkor közelebb hozza az embereket egymáshoz. (Mint például a földrengések idején.) Az emberiséget fenyegető legnagyobb veszély talán a közöny. Persze különbség van veszély és veszély között. Nem a mesterséges intelligenciától vagy a becsapódó aszteroidáktól kell félnünk, hanem saját magunktól. Ha sikerülne megszüntetni az atomháború lehetőségét, még mindig maradna számos veszély, amely elpusztíthatja az embert. És be kell látnunk, hogy a biztonság nevetséges mítosz. Egyszerűen nem létezik. A sorsra nem szabad rábízni magunkat, ahogy a norvég kalandor és néprajzkutató Thor Heyerdahl rábízta magát a tutajára. Igaz, más célból. Ugyanakkor a bizonytalanság és a veszély elszakíthatatlan része a változásoknak, a fejlődésnek, vagy az értelmes életnek.
Olvastam, hogy veszélyes helyzetekben több kulcsfontosságú agyi terület kölcsönhatása dönti el, hogyan viselkedünk. A legártatlanabb ember is elveszítheti a fejét, és képtelen dolgokat művelhet, ha váratlanul veszély fenyegeti. (Lásd az ír hajó kapitányát.) Ha a nagy veszély megszűnik, mindenkiből kibújik az igazi énje. Donald Norfolk amerikai író aforizmája megcáfolhatatlan: „A veszély teljes kizárására csak két lehetőség adatott meg az embernek: az anyaméh és a sír.”
A szerző újságíró
