Meg egyébként is, nem regény ez, meg nem is magamutogató memoár. Akinek nem tetszik, ne olvassa. Ha meg azért veszíti el érdeklődését bárki is, mert kiegyensúlyozatlannak látja a szövegeket, kvótázni akarja a szereplőket, hol vannak a nők, a fekete, a sárga és rézbőrű figurák, hol a mindenféle kisebbségek, hát nekik azt mondom, keressék máshol.
Amúgy minden bekezdésnél elém villannak a nők, nem is kell sem szégyellni ezt, sem elhessegetni őket, a történeteim – legalábbis ezek – másfelé folynak, nem a nőket kanyarogják körbe. Most például azért eszembe jut a szegedi rabbi nagyon csinos, szőke lánya 1979-ből. Egy irodalomtörténeti konferencián találkoztam vele, rövid, akár felszínesnek is mondható beszélgetésbe bonyolódtunk, aztán mindenki ment tovább a maga útján. Akkoriban bele voltam bonyolódva a régi magyar irodalom hálójába, héberül tanultam, és szinte minden időmet az unitárius és szombatista papok történeteinek értelmezése foglalta le. Előbb-utóbb mindannyiuk kapcsán a zsidóknál kötöttem ki. Zsidó vallás, zsidó nyelv, zsidó történelem, zsidó élet. Egyszer megakadtam a középkor magyar és zsidó népszokásainak összehasonlító elemzésében. Körülnéztem a könyvtárban, vajon hol találhatok segítséget. Scheiber Sándor több száz, e tárgyban megfogalmazott tanulmányánál kötöttem ki. Megvásároltam Folklór és tárgytörténet című két kötetes munkáját. Rávettem magam arra, hogy a még mindig homályos tudásomat a kutatott területen valahogy kiélesítsem. Ehhez, úgy gondoltam, egy személyes beszélgetés a tudós Scheiber Sándorral segítséget adhat. Kiderítettem, hol találom meg. Ő volt a budapesti Rabbiképző Intézet vezetője. Összeszedtem minden bátorságomat, és telefonáltam, időpontot kértem hozzá. Nagy lámpalázzal léptem be az irodájába, a besötétített szoba túlsó felén ült az íróasztalánál a Lennon-szemüveges bácsi. Felnézett rám, azt mondta, foglaljak helyet, és megkérdezte, miben segíthet. Elmondtam. Kérem, villant rám a szeme, kérem, ebben az ügyben kitűnő forrásműveket tudok átadni magának. És sorolta. Nem kellett jegyzetelnem, ő készült a találkozásra, a telefonomból pontosan tudta, miért kerestem meg, átnyújtott az asztalon egy sűrűn telegépelt lapot, tessék, ebből dolgozhat. Visszahajolt az íróasztala fölé, ezzel jelezte, hogy vége van a beszélgetésnek. De én még ott toporogtam, és előhúztam a táskámból híres könyvének első kötetét, közelebb léptem, professzor úr, kérem, dedikálja nekem. Kicsit meglepődött, hát magának megvannak ezek a könyvek? Elé toltam a kinyitott első kötetet, még jobban ráhajolt az asztalára, és golyóstollával rajzolni kezdte azokat az igen apró, milliméteres szép betűket, amikkel egész életében dolgozott. Akkor még nem tudtam, hogy Scheiber Sándor apró betűi mekkora kincset jelenthetnek.
Sokkal később, amikor visszagondoltam a rabbiképzőre és a professzorra, már azt is tudtam, hogy a tudós rabbinak rossz volt a szeme. Ezért formálta néhány centi távolságból azokat a szép betűit.
Nemrégiben egy hevenyészett újságcikkben – egyébként melyik internetre felkent cikk nem ilyen – okoskodva hivatkoztak Scheiber Sándor nagy munkájára. Azt írta a feltehetően fiatal szerző, hogy Folklór és tájtörténet. Kis időre nagyon felbosszantott ez a felületesség, mert hiszen a tájtörténet az nem tárgytörténet, a tévedés oka nem sajtóhiba, hanem tudatlanság. Aztán az én könyvembe belerajzolt kicsi és szép betűkre gondoltam, és úgy mosolyogtam, ahogyan Scheiber Sándor, amikor a felém nyújtott könyv ügyetlenkedésemnek és zavaromnak köszönhetően leesett a padlóra. Felvettem, ekkor a professzor már ott állt az íróasztala mögött, vastag lencséjű szemüvege megcsillant, nyújtotta a kezét, és nagyon vidáman azt mondta, ugyan kérem, emberek vagyunk, hibázhatunk. Tegye el a könyvet, és menjen Isten hírével.
