Nagy Áron
2024. február 16. péntek. 13:25
Wayatt és Biggar alapvetően életpárti álláspontot képviseltek. Azt hangsúlyozták, hogy az a felfogás, miszerint az életünk csak annyit ér, amennyit neki tulajdonítunk – téves. A személyes autonómiánk határait bizonyos szempontból az a társadalom jelöli ki, amelyben élünk. Szűkebben pedig az olyan makroközösségek, mint a család. Az öngyilkosság és így az eutanázia választása is hatással van a körülöttünk élőkre. A halál véget vethet az egyén fájdalmának, de fájdalmat okozhat, betölthetetlennek tűnő űrt hagyhat azoknak, illetve azokban, akiket hátra hagyunk.
A londoni orvos ennek kapcsán arra is felhívta a figyelmet, hogy az „öngyilkossághoz való jog”, amire a téma kapcsán sokan hivatkoznak, nem létezik. A rendőrök, egészségügyi dolgozók stb. külön felkészítést kapnak szerte a világon, hogy miként ismerhetik fel és akadályozhatják meg az öngyilkosságokat. Ha pedig nem engedjük és főleg nem ösztönözzük, hogy valaki kiugorjon az ablakon, akkor nincs önellentmondás. Pontosabban épp az lenne az önellentmondás, ha egyeseket mégis halálba segítenénk.
Természetesen egyikük sem tagadta, hogy szélsőséges esetekben érthető, ha valaki az elviselhetetlen szenvedés elől a halálba akar menekülni, a megoldás azonban nem feltétlenül az eutanázia, hanem a palliatív ellátás.
Wayatt e ponton szembeállította egymással a holland és a brit orvosok gondolkodását. Az előbbiek a 60-as évektől egyre inkább azt mondták: ha valakit nem tudunk megmenteni, az a legjobb, ha segítünk neki mielőbb meghalni. Az Egyesült Királyságban viszont Cicely Saunders és társai más utat választottak. Ők felismerték, hogy a halálos betegek szenvedése nem pusztán a fizikai fájdalomból fakad. Hozzájárul például az egzisztenciális, vagyis a megszűnéstől való szorongás és az emberi kapcsolatok felbomlásából fakadó magány érzete.
Erre válaszul született meg a hospice. Óriási energiákat fektettek a legjobb fájdalomcsillapítók és más gyógyszerek kifejlesztésébe, valamint abba, hogy megfelelő környezet teremtsenek a haldoklók számára; olyat, amelyben testileg és lelkileg is támogatást kapnak a végóráikban. A rendszer Nagy-Britanniában bevált, és bár megtehetik, évente csupán néhány tucat ember él a lehetőséggel, hogy Hollandiába vagy Svájcba utazva eutanáziát kérjen.
Mindketten úgy vélik, hogy nincs tökéletes megoldás, de a törődés, az emberi élet védelmének központba állítása a jobb választás. Annál is inkább, mert az eutanázia valamilyen formájának engedélyezése olyan kapukat nyithat ki, amelyeket senki sem szeretne. A szabályokat attól kezdve folyamatosan lazítani lehet és visszaélésekre is sor kerülhet. Tehát jelentős veszélyt jelenthet a társadalmunkra, és különösen a kiszolgáltatott embertársainkra, akik adott esetben kényszerűségből választanák az eutanáziát, és nem azért, mert valóban, teljes meggyőződésükkel ezt akarják.
Kovács József velük ellentétben a pódiumbeszélgetés során többnyire amellett érvelt, hogy bizonyos társadalmak elérhetnek a fejlettség azon fokára, ahol túlzott kockázat nélkül dönthetnek a legalizálás mellett. Szerinte Magyarország erre még nem készült fel, de Hollandia jó példa, ott működik a rendszer, és sok embert kímél meg attól, hogy haszontalan kezelésekkel elnyújtsák a haláltusáját, miközben ő már lemondana az életről.
A Semmelweis igazgatóhelyettese azzal is érvelt, hogy nincs nagy különbség az aktív és passzív eutanázia között, az utóbbi mégis elfogadottabb. Pedig végeredményben az is a halálba segítést szolgálja, csak nem orvosi eszközökkel, hanem a kezelés leállításával.
