Crescence

2024. február 17. szombat. 10:3

Kétszáz esztendeje, 1824-ben találkozott először Széchenyi István Zichy Károlyné Seilern Crescence-szal és mindjárt szerelemre lobbant iránta. Házasságukra azonban tizenkét évet kellett várniuk. Az emlékezés aligha hozza lázba napjaink viharaiban a nyájas olvasót, de a nagycenki levéltárban van egy relikvia, amely elindítja a fantáziánkat, s amelyről írnom kell, mert egy tüneményes asszony sorsának kísérője volt a kezdetektől a végzetig. Kutakodásaim során bukkantam rá, és nem tudok szabadulni tőle azóta sem. Crescence francia nyelvű imakönyve a relikvia, amely csodával határos módon maradt meg, annyi vérzivatar és történelmi naplemente után. Az imakönyv 1765-ben jelent meg Bécsben. Az előzékre írt ajánlás szerint Lujza Juliától kapta 1812-ben, Crescence, elsőáldozása évében. Az ajándékozót nem ismerjük. Crescence még gyerek volt, tizenhárom éves, és hetvenhat éves koráig, 1875-ig, élete végéig társa maradt az imakönyv, lelkének legőszintébb tükre. Széchenyi 1829. március 10-én Crescence-nak írott levelében szóba is hozta az imakönyvet. „Jó Cr[crescence] ! Íme visszaküldöm az imakönyvet. Stanis[laus] a[tyá] nak az Ön rendelkezése szerint elmondtam: »Ez az imakönyv olyan hölgyé, aki az ő [azaz Albach Szaniszló, a gróf barátja és gyóntatója egy időben] prédikációiban vigasztalást lelt.«”

A gróf szokása volt, hogy imádságait és könyörgéseit a Naplójába is beleírta. Ezt tette 1832. december 16-án is. „Istenem, Te minden jónak, magasztosnak, tökélynek, teljesnek foglalatja, töltsd el szíven-keblem Szentlelkeddel!” Stb. A hosszú ima végén ezt olvashatjuk: „Crescence imakönyvébe.” Széchenyi és Crescence istenfélő, templomba járó, imádkozó emberek voltak. Erről árulkodnak a leveleik. De ugyanezt olvassuk ki a gróf Naplójából is. Az „Istenre gondolás” természetes mozzanat volt náluk. „Imádkozzék értem, mert én is imádkozni fogok Önért.” Ez áll a grófnő 1834. december 25-i levelének végén. Az imára buzdítás sokszor előfordul mindkettőjük leveleiben. Ugyancsak Crescence-tól valók a következő sorok: „Igen, az ima a megpihenés a gondolkodás csúcspontján a lélek ereje s a megnyugvás Istenben.” (1835. február 2.) „Csak az Istenbe vetett hit az, ami megtarthat és bajban megvigasztalhat bennünket, én naponta az Úrhoz fohászkodom mindazokért, akiknek jót akarok, tudja, hogy Ön is ott van közöttük.” (1831. augusztus 7.)

Hány sóhajtás, könyörgés, könnycsepp és áhítat perce sűrűsödhetett össze az évek során Crescence imakönyve felett! „Hét órakor keltem – áhítattal imádkoztam – s lelkem most nyugodt, elégedett” – írta a grófnő 1836. február 24-én, húsz nappal házasságkötésük után. Róla valóban elmondhatjuk, hogy imádkozva élt.

Heves szívdobogást és megrendülést éreztem, amikor az imakönyvre rábukkantam. Az idő, a történelem oldalakat tépett ki belőle és a gyakori használattól a megmaradt lapok széleit elkoptatták az ujjak! Úgy néztek ki a lapvégek, mintha valaki kicsipkézte volna őket. Az első és a hátsó előzék pasztelles lila virágmintái azonban őrzik a könyv szépségét. Széchenyi öngyilkossága után Crescence élete végéig fekete ruhát viselt. Az az asszony, aki bárhol megjelent, mindenkit elkápráztatott az öltözködésével, a szépségével. Imakönyve férje elvesztését követően is gyógyírt jelenthetett a fájdalomban, a szenvedésben. Öntudatlanul simogatni kezdtem az imakönyv oldalait, amelyeken a grófnő ujjainak nyomát véltem felfedezni, s amelyek őrzik a „legnagyobb magyar” feleségének érzelmi húrjait. Eufórikus állapotomban pedig megcsókoltam az imakönyv borítólapjait. Ad perpetuam rei memoriam. A dolog örök emlékezetére.

A szerző újságíró

Elolvasom a cikket