Nagyot fordult a világ a néhány napja még palotaforradalmat hirdető baloldallal. A múlt héten még váratlan megvilágosodásuk támadt, a gyermekek védelmében kormánybuktatást terveztek, a felkelő nap ragyogását vizionálták; aztán megcsörrent a csengő, megérkezett a postás, és átnyújtotta a számlát a túlfogyasztásról, amit közösen hoztak össze. Számíthattak rá, hiszen nem egy másik galaxisból érkezett, hanem a tengerentúli adományok mellékleteként; csak mindeddig homokba dugták a fejüket, és egyszerűbbnek tűnt úgy tenni, mintha semmi közük nem lenne hozzá. Sepregettek mindenfelé, csak éppen a saját portát nem akaródzott rendbe tenni. Pedig lassan két éve már, hogy az elbukott parlamenti választásokat követő letargia nyomása alatt csodálatos felfedezettjük, Márki-Zay Péter kotyogni kezdett a külföldről érkezett dollármilliókról, és bár minden pártvezető úgy tett, mintha semmi köze nem lenne az ügyhöz, az azért várható volt, hogy a tiltott pártfinanszírozás nem maradhat következmények nélkül.
Kedden az Állami Számvevőszék jelentette be, hogy vizsgálata szerint a választásokra szivárványkoalíciót kötő baloldal majdnem kétszázmillió forinttal többet költött a kampány során az engedélyezettnél, ám ez még nem a teljes összeg, a nagyobb részét, majdnem másfél milliárd forint felhasználását még az adóhatóság vizsgálja, s csak azt követően veheti figyelembe az ÁSZ, ha beigazolódik, hogy nem történt sikkasztás vagy egyéb büntetőjogi kategóriájú felhasználás. Nem az a kérdés, hogy törvénytelenül zajlott a kampány – pontosan tudták, hogy úgy –, csupán annyi az eldöntendő, hogy a tényállás megállapítása a bíróság vagy a számvevőszék feladata.
A műfelháborodás azonnal az egekbe szökött, Donáth Annától Tordai Bencén át Gyöngyösi Mártonig mindenki a kormányban meg a Fideszben vélte felfedezni a számvevőszéki jelentés megrendelőjét. Gyurcsány Ferenc mindössze azért maradt ki az őrjöngve vádaskodók sorából, mert ő éppen a bírók és az ügyészek fenyegetésével van mostanság elfoglalva, a füstbombát hajigáló Fekete-Győr Andrást és a televízió székházában randalírozó Varju Lászlót védelmezve. Cége persze helyette is iparkodott. Nagy kár, hogy kevesen figyelnek rá, és a gondosan összeállított közhelygyűjtemény helyett még mindig a „nagy klasszikus” beszéde rezonál, amikor híveit arról okította, hogy trükkök százait vetette be, amiről persze nekik nem kell tudniuk. Ilyesmi trükknek indult a tengerentúli pénzpumpa is, csak arra nem számított senki, hogy a kudarc után magára hagyott főjelölt még locsog is róla. Ha viszont megtette, vigye el a balhét, gondolták az egykori társak, akik sallangmentesen kitörölték tudatukból azokat a hónapokat Márki-Zayostól, Action for Democracystól, mindenestül. A törvény azonban az amnéziát, a demenciát nem veheti figyelembe, a Teleki téri megközelítésnél pedig kicsit szofisztikáltabban alkották meg. Hitelesebb lenne a bukottak seregétől, ha éppen csak annyit tennének, amennyit sokkal kevesebbért másoktól elvártak. Levonnák a következtetést, vállalnák a felelősséget, lemondanának, és örökre eltűnnének. Csakhogy ezt sokkal egyszerűbb másoknak ajánlgatni, mint magukkal szemben érvényesíteni; bevallani, hogy másfél évtizede tévúton járnak, hogy nem a Fidesz túlereje a kudarcaik oka, hanem saját tehetetlenségük, és nem a tengerentúlról, nem Brüsszelből, nem másoktól kellene várni a megoldást, hanem megpróbálhatnának tenni érte; mondjuk azzal, hogy kidugják az orruk a pesti buborékból, és nem színlelt, hanem őszinte érdeklődést mutatva – már ha egyáltalán az őszinteséggel még tudnak valamit kezdeni – felfedezik az országot.
Tudom, ehhez bátorság kell, sokkal egyszerűbb, ha helyettük is Orbán vállalja a felelősséget Márki-Zay Péterért, Soros Györgyért, Karácsony Gergelyért, a Mindenki Magyarországa Mozgalomért, de kiváltképp a számvevőszékért, a bíróságokért, a sötétben tartott, trágyával etetett gombákért.
A szerző vezető szerkesztő
