Szentlászló 152

LMA
2024. február 22. csütörtök. 14:45

Rettenetesen nehéz olvasmány Kocsis László könyve. Nemcsak azért, mert egy ostromról és – végső soron súlyos veszteségről – szól, hanem azért is, mert mi utólag már pontosan tudjuk, mi lett az otthonaikban maradt lakosság nagy részének a sorsa.

A szentlászlói védők volt parancsnoka csak hosszú unszolás nyomán ragadott tollat. Mint nemzettestvéreink horvátországi sajtójának cikkeiből kiviláglik, éveken, évtizedeken át győzködték – gyakorlatilag mindhiába, mert ő folyamatosan elhárította a visszaemlékezés elkészítését. Végül aztán rávették – s az eredményért nem lehetünk eléggé hálásak sem magának a szerzőnek, sem a szorgalmazó(k)nak.

Kocsis László nem történész, azaz nem várható tőle lábjegyzetelt és forrásokkal gazdagon ellátott alkotás. Viszont minden során tisztán átüt az őszinteség. Az, hogy szó szerint hús-vér módon megélt egyéni – és kollektív – élményei alapján vetette papírra sorait. Így áll elő az a – jó eséllyel minden érző embert szíven ütő – helyzet, hogy azok a tragédiák és sorsok, melyek kibontakoznak a hasábokon, egytől-egyig a mieink is lehetnének. A harc közben elesett ifjú vagy középkorú védő az összes ki nem mondott álmával akár a gyermekünknek/unokánknak, apánknak/nagybátyánknak is megfeleltethető, míg a nyomtalanul (de az emlékezés okán éppen hogy nem örökre) eltűntek után maradt fájdalmak és kérdőjelek esetleg bennünket is nyomaszthatnának.

Budapest ostroma ötvenkét napig tartott – Szentlászlóé pont százzal tovább. Az előbbi esetében a kitörés gyakorlatilag véres kudarcba fulladt, az utóbbinál viszont sokkal inkább nevezhető sikernek. Mindkét települést túlerőben lévő ellenség ostromolta, s mindkét hely védelmében ott küzdöttek a magyarok.

Kocsis László könyve nem a védők „nemzetiségének” állít emléket, hanem azon „embereknek”, akik bátran szembenéztek a túlerővel.

Egy gyilkos a sok közül – és a szentlászlói civilek…

Fotó: AFP/Vincent Amalvy

Mindenki ugyanúgy, egy sírban végzi – akár gyilkolt, akár áldozatként hunyt el. S mindenki ugyanazon ítélőszék elé kerül – akár hisz benne, akár kézzel-lábbal tagadja, kapálódzik Isten léte ellen. S ott fönt senki nem hivatkozhat majd holmi parancsra, mert maga döntötte el, hogy az adott helyzetben mit cselekedett.

Kocsis László könyve nem gyermekeknek szóló esti mese. Szó szerint iszonyú nehéz olvasmány – s ezt a helyzetet csak fokozza a recenzensben, hogy műve (mint bármely más korban született háborús beszámoló) bármilyen nézőpont megtámogatására alkalmas lehet. Azaz igazolhatunk vele – és ellenében bármit.

Egy dolgot viszont nem lehet tőle elvitatni – ez pedig az, hogy sok más, hasonszőrű könyvvel ellentétben Kocsis László a maga egyszerű stílusával éppen a szívből jövő megbocsátásra oktat. Ugyanis összességében ékesen példázza, hogy azzal senki nem jut előrébb, ha örökkön-örökké a gyűlölet irányítja a tetteit.

S ha horvát (és engedtessék meg: magyar) hadművészeten túl ez a könyv ad valamit, akkor ez az.

Sőt, talán éppen ez utóbbi végett javasolt az elolvasása.