A magyar fősereg a Windisch-Grätz tábornagy vezette császári királyi főhadsereg decemberi támadását követően folyamatos védekezésre kényszerült, Buda és Pest feladását követően a Tisza vonalán, ám a feldunai hadtest február 5-i branyiszkói áttörését követően már olyan csapatösszevonásokat lehetett végrehajtani, amelynek eredményeként február végére támadásba lendülhetett.
– Január végére tehető a fordulat, mert ekkor a Felső- és a Közép-Tiszánál összeérnek azok a hadtestek, amelyekből már létre lehet hozni a fősereget, illetve megszilárdul a védelem a Tisza vonalán, továbbá Görgei Artúr vezette feldunai hadtest is megjelenik Észak-Magyarországon, Kassa és Eperjes környékén, majd megpróbálják bekeríteni az ott külön elhelyezkedő császári-királyi Schlik-hadtestet, ami ugyan nem valósul meg, de annyit elérnek, hogy megtisztítják ezt a területet is az ellenséges csapatoktól – vázolja a kialakult helyzetet Hermann Róbert.
Miért éppen Henryk Dembiński?
Érdemes kitérni a fősereg vezetőjének kinevezésére. Görgei Artúr hadászati szempontból sikeres felvidéki hadjárata ellenére sem jöhetett szóba, mert Kossuth Lajos, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke a január 5-i váci nyilatkozat miatt nem bízott benne. A kiáltványban, amely lényegében a tisztikar bomlását igyekezett megelőzni, Görgey kijelentette, hogy az áprilisi törvények híve, a Honvédelmi Bizottmánytól nem fogad el közvetlen utasításokat, csak a törvényes hadügyminisztertől, s csak akkor fogadja el bármilyen alkudozás eredményét, ha az ellenség elismeri az 1848. évi alkotmányt és a tisztikart nem bünteti. Hermann Róbert szerint a nyilatkozat politikai állásfoglalása lényegében megegyezett azzal, amit Kossuth és az OHB abban a pillanatban képviselt. Nem tagadta meg az OHB-tól az engedelmességet, csupán szakmai irányítást követelt a hadviselésben. Mivel a felvidéki hadjárat idejére fizikai értelemben is elszakadt a Honvédelmi Bizottmánytól, ez sem erősítette vele szemben a bizalmat.
A katonai okok mögött azt láthatjuk, hogy Görgei Artúr addig főleg csak a visszavonulásban jeleskedett. A Dunántúl feladását követő felvidéki hadjárat sem a nagy katonai sikerektől volt hangos. Lényegében egyetlenegy olyan ütközet volt, amelyet egyértelműen megnyert a feldunai hadtest, ez a február 5-i branyiszkói áttörés, amúgy vereségek és kedvező döntetlen váltották egymást.
Henryk Dembińskit a párizsi követ, Teleki László ajánlotta Kossuth figyelmébe.
A lengyel fővezér bizalmatlan természete eleve nem tehette sikeressé
Fotó: Hermann Róbert magángyűjteménye
A lengyel tisztről komoly katonai képességeket feltételeztek, hiszen már a napóleoni háborúkban is részt vett, az 1830-31-es lengyel felkelés során pedig a bravúros litvániai visszavonulással óvta meg csapatait a bekerítéstől. Mivel, nagyjából hasonló múlttal, Bem tábornok is sikeres volt Erdélyben, ezért – napjaink kifejezésével élve – azt gondolták, hogy ő lesz a 2.0 Bem apó. A történész meglátása szerint ebből csak a nulla jött össze. Kossuthot Dembiński kinevezéséért utólag sem lehet hibáztatni, hiszen biztosra akart menni, és úgy gondolta, hogy egy tapasztalt tábornok jobb megoldás, mint egy olyan magyar tábornok, aki még támadó hadjáratban nem bizonyított.
Közvetlenül a csata előtt Schlik és Windisch-Grätz kettészakítása miatt létszámfölényben volt a honvédsereg.
– Ha a kápolnai csatánál a hadszíntér egészét nézzük, akkor magyar létszámfölény van. A probléma az, hogy a különböző helyeken álló erőkből mennyit lehet egy csatatérre összehozni, és ebben a tekintetben Windisch-Grätz, aki szintén nem volt egy nagy katonai tehetség, sikeresebbnek bizonyul, nem utolsó sorban Schlik öntevékenysége miatt. A magyarországi hadszíntér egészét figyelembe véve a császári hadseregnek egyértelmű a fölénye, de a téli hadjárat során folyamatosan gyengítik a főerőt a komáromi ostromzár fenntartására és a különböző helyőrségek biztosítására elkülönített csapatok. Amikor február közepén Windisch-Grätz felébred téli álmából, és rájön, hogy a magyar szabadságharc nem bukott meg, akkor a ténylegesen támadásra fordítható erőinek a létszáma gyakorlatilag nem éri el a Tiszánál és az Északkelet-Magyarországon állomásozó magyar erők létszámát, ám a tüzérsége erősebb.
Schlik hadtestének megjelenése végképp a császáriak oldalára billentette a mérleg nyelvét
Fotó: Hermann Róbert magángyűjteménye
A történész a kápolnai csata alapvető problémájának egyértelműen azt tartja, hogy nem ért minden magyar haderő időben a megfelelő helyszínre.
– Február 26-án a kora délutáni órákban dördülnek el az első ágyúlövések Kál és Kápolna környékén, és bár már ekkor is létszámfölényben vannak a császári erők, az első napon még sikerül megtartani a Tarna folyó vonalát, illetve annak meghosszabbításában a siroki szorost. A probléma, hogy másnap a hátsó vonalban álló magyar csapatok közül egyedül az Aulich-hadosztály érkezik meg időben a csata helyszínére, míg a császári oldalon a siroki szoroson áttörő egész Schlik-hadtest be tud avatkozni a csatába.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy a nehézzé váló helyzetet bizonytalankodásaival maga Dembiński idézte elő.
– A feldunai hadtest két hadosztálya, a Kmety György és a Guyon Richárd vezette csapatok ugyan ott vannak a közelben, ám az első napon csak este kapnak parancsot Dembińskitől, és csak másnap hajnalban indulnak meg és meg is érkeznek a csatatérre. De akkor már késő, mert addigra Dembiński elrendeli a visszavonulást. Ezen kívül a baktai szorosnál álló dandárnak nevezhető egység egy rövid harci érintkezést követően elvonul a csatatérről. Ha ezek az erők egységesen avatkoznak közbe a csatába, akkor valószínűleg más a végeredmény.
A csata kapcsán – jó okkal – általában Dembiński felelőségét szokás emlegetni, de milyen hibákat is követett el?
– A csata előtti időszakban heteken keresztül ide-oda tologatja hadosztályait a Tiszántúlon és a Tisza vonalában, mert nagyon jól fel akart készülni az ellentámadásra, miközben nincs túl jó áttekintése a hadszíntérről, pedig a császáriak megindulása már február 18-án világossá válik, amikor Kompolt előterében az előőrsök összecsapnak. Lenne ideje bőven, hogy előrevonja a csapatait, ám ez nem történik meg. Van továbbá még egy nagyon súlyos mulasztása. A kassai kiürítést követően a Schlik-hadtest elleni támadásokat rendszeresen megakadályozza arra hivatkozva, hogy ha Schliket idő előtt megverik, akkor Windisch-Grätz nem mozdul ki Pestről, és akkor nem az általa kinézett Eger-környéki helyszínen következik be a döntő összecsapás, hanem neki kell Pest előterébe felvonulnia.
A vereséghez ezeken kívül Dembiński személyisége is nagyban hozzájárult.
– A lengyel tábornok alapvetően bizalmatlan az alárendeltjeivel, nem tájékoztatja megfelelően őket a szándékairól, a hadtestparancsnokokat megkerülve az egyes hadosztályparancsnokokkal közvetlenül levelez, így azok sok esetben maguk sem tudják, hol is állnak a csapataik. A különböző hadtestekhez tartozó hadosztályokat vegyesen állítja fel, akik nem tudják, hogy miben és miként számíthatnak a másikra. Ami hibát egy hadsereg irányítása során el lehet követni, azt Dembiński itt mind elköveti.
A kápolnai csata azonban nem volt súlyos vereség, sem a veszteségek nem voltak túl jelentősek, sem a csapatok fegyelme nem bomlott meg.
– Nem arról van szó, hogy a csata után mindenki futott, mint a nyúl, és a csapatok megmaradása a futási sebességnek köszönhető. Egy rendezett visszavonulás történik, olyannyira, hogy a császáriak nem is üldözik a visszavonuló sereget; sőt a csata végén beérkező két magyar hadosztály egyike még ingerkedik is egy kicsit az ellenség elővédjével, majd másnap a Mezőkövesdig merészkedő elővédet a magyar huszárok meg is futamítják, elvéve három ágyút tőlük, ami elég nagy szégyen egy győztes csatát követően. A visszavonulás elrendelése már sok a magyar parancsnokoknak, és félig meddig öntevékenyen átkelve a Tiszán, Tiszafürednél összpontosulnak a honvédcsapatok.
A lengyel fővezérnek egyetlen döntése bizonyult sikeresnek, ám az sem rajta múlott.
– Dembiński a kápolnai csata előtt Szolnok térségében egy elterelő támadást tervez, ami végül csak egy héttel a csata után történt meg, amikor március 5-én Damjanich és Vécsey elfoglalja a várost. Ennek ugyan komoly stratégiai jelentősége nincs, mert néhány nappal később újból fel kell adni a várost, arra viszont alkalmas, hogy elvonja Windisch-Grätz figyelmét, aki ezzel kiengedi a kezéből a hadászati kezdeményezést, így ismét az a kérdés, hogy ki fog támadást indítani és milyen sikerrel, de láthatóan az osztrák fővezérnek nincs ahhoz kedve, hogy kikényszerítse a Tiszán az átkelést, és megelégszik annyival, hogy a Duna-Tisza-közén fel-alá menetelteti a csapatait. Alapvetően egy erőegyensúly alakul ki a tavaszi hadjárat megindításáig, amikor mindig az a kérdés, hogy egy adott pontra ki tud nagyobb erőket összevonni egy csatához.