MH/MTI
2024. március 1. péntek. 5:05
A hidrogén- vagy fúziós bomba olyan nukleáris robbanóeszköz, amely pusztító hatását a hidrogénizotópok (deutérium, trícium) fúziós magreakciója során felszabaduló hő és az ezáltal keletkező légnyomás révén fejti ki, a magfúzióhoz szükséges rendkívül nagy hőmérsékletet egy kis atombomba állítja elő. A fúziós bomba olcsóbb és „tisztább”, mint az atombomba, mivel bevetésekor kisebb mennyiségű radioaktivitás szabadul fel, hatásának egyedül a hidrogénizotópok mennyisége szab határt.
Az Egyesült Államokban már a II. világháború után felvetődött a hidrogénbomba kifejlesztésének gondolata, de a tudóstársadalmat megrendítette a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák pusztító ereje, sőt még a katonák is óvtak az egész emberiség elpusztítását lehetővé tevő szuperfegyver létrehozásától. Mindez 1949. augusztus 29-én változott meg, amikor a szovjetek felrobbantották első atombombájukat, ezzel megszűnt az amerikai atommonopólium. Harry Truman elnök 1950. január 31-én bejelentette, hogy támogatja az általa szuperbombának nevezett hidrogénbomba kifejlesztését, ezután az új-mexikói Los Alamos kutatóintézetében hozzáláttak a H-bomba létrehozásához. Jelentős haladást csak több mint egy év után értek el, amikor a fúziós töltet sűrítésére és a fúziós folyamat beindításához a kétfokozatú, úgynevezett Teller-Ulam konfigurációt használták fel, ötvözve az atombomba mechanikus lökéshullámát és az atombomba robbanásából származó sugárzást. Az első, Ivy Mike fedőnevű sikeres tesztrobbantást 1952. november 1-jén a Csendes-óceáni Enewetak-atollon hajtották végre.
Az első kísérletek során a bombában még mélyhűtést igénylő folyékony deutériumot használtak, de a szerkezet hatalmas mérete és a deutérium kényes tárolása miatt fegyverként nem volt bevethető. Az amerikai atomenergia-bizottság 1954. január 21-én adott engedélyt a Castle hadművelet megkezdésére, ennek során a bomba termonukleáris fúziós üzemanyagaként már a szobahőmérsékleten szilárd lítium-deuteridot (LiD) használták. (Az Ivy Mike kísérletnél a deutérium-deutériummal, az LiD esetében a deutérium a robbanás során a lítium gyors besugárzásakor keletkező tríciummal fuzionált.)
Az első szilárd üzemanyagú amerikai hidrogénbombát 1954. március 1-jén robbantották fel a Marshall-szigetekhez tartozó Bikini-atollon. A 10,66 tonna tömegű, 4,56 méter hosszú és 1,37 méter átmérőjű hengert egy mesterséges szigeten álló kabinban helyezték el, a Namu sziget melletti zátonyon. A Castle Bravo művelet teljes sikerrel zárult, a helyi idő szerint 6 óra 45 perckor végrehajtott robbantás után a szerkezet helyén csak egy 2000 méter átmérőjű és 75 méter mély kráter maradt. A tűzlabda egy másodpercen belül 7 kilométer átmérőjűre nőtt, a jellegzetes gombafelhő egy percen belül 14 kilométeres magasságot és 11 kilométeres átmérőt ért el, majd tíz perc alatt 40 kilométer magasra emelkedett, átmérője 100 kilométerre nőtt és több mint 360 km/h sebességgel terjedt.
Az Egyesült Államok által végrehajtott legnagyobb nukleáris robbantásban még a detonáció adatainak rögzítésére szánt műszerek is megsemmisültek. A Castle Bravo hatóereje ezerszerese volt a Hirosimára és Nagaszakira ledobott bombákénak, a TNT-egyenértékben kifejezett 15 megatonnás hatóerő jóval felülmúlta a várt hat megatonnát. A bomba tervezői ugyanis azt feltételezték, hogy a LiD-ben egyedül a lítium 6-os izotópja reaktív, a lítium mennyiség 60 százalékát kitevő 7-es izotóp nem lép reakcióra. Ebben tévedtek: a vártnál több trícium keletkezett és fuzionált a deutériummal.
A Castle Bravo az Egyesült Államok történetének legjelentősebb, akaratlanul okozott radioaktív szennyezését is előidézte. A robbantás idején a Bikini-atollon senki sem élt, a katasztrófa közvetlenül a Bikinitől 100, illetve 300 mérföldre levő Rongelap és Utirik atollok 236 lakosát sújtotta. Őket csak három nap után telepítették ki, addigra sokan sugárfertőzést kaptak, a robbantás idején Rongelapon élő 12 éven aluli gyerekek 90 százalékánál alakult ki pajzsmirigydaganat, nem kis részben azért, mert a hónak hitt radioaktív hamuval játszottak. A szigeteket 1968-ban lakhatóvá nyilvánították, de az itt élőket 1978-ban újra kitelepítették. Az őslakosok perbe fogták az Egyesült Államokat és 100 millió dolláros kártérítést kaptak. A Bikini-atoll máig lakhatatlan, de a búvárkodást engedélyezték, mert a nukleáris kísérletekben elsüllyedt hajóroncsok vonzzák az érdeklődőket.
A radioaktív hamu a becslések szerint mintegy száz közelben tartózkodó halászhajót szennyezhetett be, emiatt az Egyesült Államok 1955-ben kétmillió dollárt fizetett a japán halászoknak. A legismertebb a japán Fukuru Maru (Szerencsés Sárkány) esete, amelynek teljes legénysége megfertőződött. Hazatérve kórházba kerültek, fél évvel később egyikük meghalt, őt a hidrogénbomba első áldozataként tartják számon. A hajó által hazavitt sugárszennyezett hal a japán lakosságban pánikot keltett és komoly feszültséget okozott az amerikai-japán kapcsolatokban. A titkosnak szánt robbantás a vártnál nagyobb mérete miatt nagy nyilvánosságot kapott, nemzetközi incidenssé vált, a radioaktív szennyeződés a csapadékkal Ausztráliába, Indiába, Japánba, Európába, sőt még a robbantásért felelős Egyesült Államokba is eljutott.
