Az éjszaka kellős közepén, pontosan két óra huszonkét perckor, J. Károly arra ébredt, hogy valaki beszél hozzá. Nem olyan intuíció volt ez, mint amikor erősen megsejtené belülről, hogy mi fog hamarosan bekövetkezni, mert Eszter szerint az intuícióval a nők sokkal jobban fel vannak szerelve, mint a férfiak, hanem konkrétan hallotta a hangot. „Kel fel, és járj egyet!” – szólt a hang, mire J. Károly duplán megijedt.
Egyrészt azért uralkodott el rajta a hirtelen rémület, mert Karcsit nem számítva, egyedül élt, ezért nem szólhatott hozzá más, csakis egy betolakodó (a teknősét azért sem lehet számítani, mert nem tud beszélni, nem úgy, mint például egy papagáj vagy egy feleség). Másrészt azért riadt meg, mert az óra kijelzőjére pillantva, azon három kettest látott. Azt pedig épp a minap ecsetelte neki a büfés Eszter, hogy a számoknak a helyi értékükön túl is van külön jelentésük. Akár több is lehet belőlük, attól függ, hogy melyik ezoterikus iskola hogyan magyarázza a számokat.
A kettes például angyali szám, ami a bizalmat és a harmóniát jelképezi, arra ösztönöz, hogy az ember lépjen túl a félelmein, bízzon abban, hogy az univerzum majd helyrebillent mindent. Ilyenkor egyet mindig hátra is kell lépni, és kicsit távolabbról nézve a mindennapok alakulására, rá kell jönni, mi a fontos és mi nem az, utána azzal kell foglalkozni, ami fontos.
Tehát elkél a segítség az univerzumnak is – jegyezte meg J. Károly. Ezen Eszter is elgondolkodott, majd frappáns választ adott a férfi kissé ironikus felvetésére: az univerzum csupán a receptet írja fel, de a gyógyulás már a betegtől függ. Az angyali szám figyelmeztet rá, hogy amikor valamilyen döntést hoz valaki, az igazi értékekre hallgasson. Tegye félre a kétségeit, és keresse a legfőbb jó felé vezető utat.
Ez így túl általános – vette át a szót J. Károly –, mert szerinte mindenkinek más a legfőbb jó, vegyük csak például a főosztályvezetőt, aki pontosan az ellenkezőjét gondolja arról, hogy mi a jó, mint amit J. Károly gondol. Ami a főosztályvezető számára akár csak nagyjából is jó, az J. Károly számára egyenesen rossz. A főosztályvezető szereti a beosztottakon kiélni a hatalmát, ő viszont nem szereti, ha rabszolgának vagy lábtörlőnek nézik.
Eszter olvasott Arisztotelészt is, de nem akarta megijeszteni a férfit, ezért nem is említette a görög filozófus nevét, csupán annyit mondott, hogy a legfőbb jó a boldogság, ebből következően nem szabad összekeverni a célt az eszközzel. De J. Károly sem hagyta magát, és igaza is volt, mert szerinte mindenki másképpen szeretne boldog lenni. Van, akinek erre Isten a garancia, és van olyan is, akinek csak az a garancia, ha ő maga lép Isten helyébe.
J. Károly előtt olyan gyorsan pörgött le ez a minapi beszélgetés, hogy amikor ismét a kijelzőre nézett, az még mindig két óra huszonkét percet mutatott. Előbb arra gondolt, hogy „Megállt az idő!”, s ettől még jobban megijedt, mindkét oldalról meg is pofozta magát, hogy tényleg ébren van-e, aztán a három kettes miatt az jutott az eszébe, hogy neki nem is egyet, hanem rögtön hármat kellene hátrébb lépnie, hogy világosan lásson.
„Csak nem az égiek beszéltek hozzá?!” A megszólalás, amire fölriadt, nagyon emlékeztette őt egy bibliai történetre. „Kelj fel, és járj egyet!” – hallotta újra, és összeszorult a gyomra, pontosan úgy, ahogy a büfés Eszter tapasztalata szerint az intuíció esetében szokott.
Az összeszorulás aztán két óra huszonhárom percre hasító görccsé változott, s a gyomrából érkező hang is nemcsak egyre erősebb, hanem egyenesen erőszakos lett. J. Károly kipattant az ágyból, azt érezte, hogy most nincs ideje még egyet sem hátrébb lépni, nem hogy hármat. S nem is járt, hanem szaladt a mellékhelyiségig. Két óra harminchárom perckor már ismét az ágyában volt, és nem győzött köszönetet mondani a belső hangnak.
A szerző irodalomtörténész
