Az ars poetica kifejezést költői hitvallásként értelmezzük. Tágabb jelentésben minden hivatásnak van ars poeticája, a gyakorlati célokon túlmutató, szabályozó életelve, avagy: hivatásetikája. Kötelezettségként is jelentkező formája ennek az eskütétel: az orvosok hippokratészi esküje, a lelkészi, a képviselői eskü, a közszolgálati tisztviselők esküje. Az életcéljait kitűző embernek is van hitvallása, erkölcsi mottója, amit elsősorban a tetteivel hitelesít. Írói „végrendelet” Kölcsey Ferenc Parainesise a jövő ifjúsága számára; Benedek Elek Testamentumában Marcell fiának azt üzente, hogy a legnagyobb nyomorúság a lelki vakság, a legnagyobb gazdagság a szeretet; erkölcsi hitvallássorozat Gárdonyi Géza fiainak és tanítványainak hagyott „füveskönyve”, a Földre néző szem – Égre néző lélek.
S hitvallása van a hívő embernek. Nemcsak az adott vallás tételes összefoglalását (katekizmusát) értjük ez alatt, de a keresztyénségben ilyen az Apostoli hitvallás. Ám a cselekedeteinket vezérlő életcél liturgiai keretek nélkül is megfogalmazódhat. Származhatnak e mottók a Szentírásból, és ars poeticává emelkedhet egy konfirmáció alkalmával kapott igei áldás, a bibliai etikát tanulmányozó keresztyén gondolkodóktól származó bölcsesség. Utóbbiak közül választottam kettőt – előbb az Augustinusét: „Uram, mint elkóborolt bárány, szorongva kerestelek magam körül, míg Te mindvégig bennem lakoztál. Vándoroltam városok utcáin, terein, sehol sem leltelek, mert nem találhatom meg kívül azt, aki mindig bennem lakozott.” Hamvas Béla gyűjtéséből való Aquinói Tamás (Arisztotelészre is hivatkozó) elmélkedése: „Az emberekben természettől fogva megvan az a vágy, hogy megismerjék a látható dolgok okait. Az emberek azért kezdtek filozofálni, mert a látható világ, amelynek okai rejtve vannak, felkeltette csodálkozásukat […] . Csak akkor nyugodtak meg, amikor felfedezték okát. De a kutatás nem áll meg addig, amíg el nem jut az első okhoz. Csak »akkor gondoljuk, hogy tökéletes a tudásunk, ha megismerjük az első okot« […] Az ember tehát természeténél fogva kívánja megismerni az első okot, mint végső célt. Márpedig mindennek első oka Isten. Tehát az ember végső célja Isten megismerése.”
Ez a boldogságkeresés útja is. Az életcélok („végső célok”) közös pontja a József Attila-versben megfogalmazott „hadd legyek boldog” életelve, és a legáltalánosabb emberi hitvallás azt jelöli meg, hogy mit kell tenni a boldogság eléréséhez. A boldogság nehezen meghatározható fogalom, akár a szépség – nem összekeverendő a megelégedettséggel, s a szépség sem az, ami „nekem tetszik”. Mikor Stendhal kijelentette, hogy „a szépség a boldogság ígérete”, az egyik meghatározatlannal kívánta definiálni a másikat. Comenius A világ útvesztője és a szív paradicsoma című 17. századi utópiája a világ útvesztőjének ellentéteként a szív paradicsomát mutatta be: labirintusbeli bolyongásaink legfőbb célja az, hogy megtaláljuk a boldogságot, hogy rátaláljunk Istenre.
A hegyi beszéd boldogságmondásaihoz (Máté 5:3–12) számos kommentár készült. Ezeket tovább is gondolta Gyökössy Endre – itt néhányat emelek ki a boldogságmondások margójára írt tanításai közül. „Boldogok, akik tudják, miért élnek, mert akkor azt is megtudják majd, hogyan éljenek. Boldogok, akik összhangban vannak önmagukkal, mert nem kell szüntelen azt tenniük, amit mindenki tesz. […] Boldogok, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól, mert sok zavartól kímélik meg magukat. Boldogok, akik észreveszik egy diófában a bölcsőt, az asztalt és a koporsót, és mindháromban a diófát, mert nemcsak néznek, hanem látnak is. […] Boldogok, akik gondolkodnak, mielőtt cselekednének, és imádkoznak, mielőtt gondolkodnának, mert kevesebb csalódás éri őket. Boldogok, akik el tudnak hallgatni, ha szavukba vágnak, ha megbántják őket, és szelíden szólnak, mert Jézus nyomában járnak.”
Az „ars poeticát” általában nem a fenti, szélesebb értelemben használjuk, hanem a szó szerinti jelentésben – legalábbis azt hisszük, hogy az ars poetica mindig is a „költői hitvallás” volt. A szótárak azt a definíciót adják, hogy az ars poetica lírai műfaj, költői művészet, költői mesterség, esztétikai elveket összefoglaló „költészettan”. Ezt a verstípust az irodalomelmélet a gondolati lírához sorolja, amely a költészet és a költői mű céljaival, eszközeivel foglalkozik, rendszeres áttekintést ad vagy csak egyetlen kérdésre (például magára a költői szerepre) koncentrál. Az összegző-tanító normatív szabályrendszerek helyett a romantika óta inkább a vallomásosság dominál, és stíluskorszakonként vagy irányzatonként eltér annak szűkebb témaválasztása, nyelvezete és kifejezésmódja.
Tanulságos volna áttekinteni, hogyan alakult át a mesterség előbb művészetté, aztán hitvallássá. Miként lett a mesterség művelésének szabályait rögzítő tanításokból, a formaesztétikai rendszerezésből (hogyan kell verset írni, milyen stílustani, szerkezeti és más elveket kell követni) személyes leltár, általános morális üzenet? Az iskolai oktatásban (a poétikai osztályokban) sokáig külön tantárgy volt a versírás, a klasszikus ars poeticákra ezért ugyanúgy szükség volt, mint például a növénytani határozókra. Az „ars” a latinban nemcsak művészetet, hanem mesterséget, hozzáértést, ügyességet, sőt hatalmat is jelent. A jó mesteremberből a reneszánsztól kezdve lett művész. Giorgio Vasari jegyezte föl, hogy egy festői műfajnak vannak ugyan kompozíciós és mesterségbeli szabályai, de soha nem talált még „olyan embert, aki értette volna, hogy mit ábrázol a freskó”. A mesterember mestermunkák létrehozására törekszik, és a reneszánsz mesterből akkor lett művész, mikor már nem a mintát utánozta, hanem az eredetisége a személyességéből is fakadt, a mestermunkája műalkotás lett: az „önmegvalósítás drámája” volt benne.
A költői mesterség már költői művészet, az ars poetica a szabályokon túllépve a költőlétről és a létezés (versben is megnyilvánuló) morális-etikai normáiról, egzisztenciális vonatkozásairól is szól. S a köznapi életcélok teljesüléséről számot adva is belengi a leltárt az önmegvalósítás erkölcsi vagy egzisztenciális drámája, ha az nem úgy fejeződik be, hogy „megtettem mindent, amit tudtam”.
A szerző irodalomtörténész
