Április 11. ugyan még odébb van, a költészet napjához közeledve, tovább gondolkodunk az irodalom és az élet kapcsolatairól. A Kr. e. 1. században élt Horatius Epistula ad Pisones de arte poetica című költői levele tekinthető az ars poetica névadó dokumentumának – talán a római konzulnak és fiainak címezte a szerző. A „de arte poetica” a görög poiein (csinál, készít) igére is vonatkozik, és az „ars” a görög „tekhné” fordítása, azt jelölve, hogyan kell művelni a mesterséget vagy művészetet. Horatius epikureusi, könnyed felfogású tankölteményében a művészet (így a költészet is) ugyanúgy imitáció (utánzás), mint Arisztotelész művében. Horatius nem ismerte a Poétikát, forrása egy alexandriai Arisztotelész-tanítvány volt, de az üzeneten ez nem változtat.
Az epikureusi életelvek középpontjában a gyönyörök álltak, köztük a művészet szellemi gyönyöreivel. A költői kidolgozás nem ösztönös, hanem tudatos tevékenység, ezért kellenek a szabályok, mint például a tartalom és forma egysége, a belső következetesség. „Hogyha egy asszonyi főt lónyakra helyezne a piktor / és rikitó színű tollakkal díszitené az / összedobált testrészeket, úgy hogy a fönt takaros nő / halfarkat kapjon, csúfat, feketét, legalulra; / látva barátaim ezt, tudnátok-e nem kinevetni?” – Bede Anna fordítását olvasva eszünkbe juthat Picasso, aki tudatosan tagadta a horatiusi elveket. „Én mindig a valóságon túlit keresem. […] Én egészen másképp nézem a dolgokat. Egy pálmafa akár ló is lehet” – nyilatkozta a Béke című tablója apropóján. Picasso szerint a konkrét vagy absztrakt formákat nem lehet különválasztani, még „a metafizikában is szimbolikus »alakok« fejezik ki az eszméket”. Az eredeti tárgy képe „kitörölhetetlen nyomot hagy: alkotásra késztette a művészt, lázba hozta gondolatait, felkavarta érzelmeit. A gondolatokat és az érzelmeket végül is fogolyként tartja rabul a mű”. De már a 15. század végén, 16. század elején élt németalföldi Hieronymus Bosch Gyönyörök kertje című triptichonján és más táblaképein, később Goya látomásos festményein is elemei erővel jelent meg mindaz, amitől Horatius óvott.
Horatiushoz kapcsoljuk a „mértéktartás elvét”: „Végül: akármibe fogsz, legyen egyszerű, váljon egésszé”; s az imitáció nemcsak a természeti formák utánzására vonatkozik, mint Arisztotelésznél, hanem „kettős imitációról” van szó: a római költők mintái a már klasszikus görögök voltak. „Jó, ha görög forrásra hajolsz s lelsz ott maradandót” – írja Horatius, illetve: „Hogy mily versmérték illik hősök s fejedelmek / tetteihez s vészes harchoz, példázza Homerus.” Persze a klasszikus mintát új tartalommal kell megtölteni: „szolgaian ne botolj az utánzók szűk szorosába, / honnan már szégyen megfutni, s előbbre se léphetsz”. A költőről úgy véli – elvetve a platóni elragadtatás ösztönös kreativitását –, hogy a lángész (ingenium) önmagában kevés a jó mű születéséhez. A költőnek tudnia kell azt is: hogy „mi helyes, mi nem az, s melyik út hova torkoll”, és „Bölcs tud csak jót írni”, aki átgondol s lát mindent. A mesterségbeli tudást az erkölcsi normarend emeli a tárgy fölé, s ebben már a platóni elemek is ott vannak. Például az, hogy a költészet az általánosat (eszmét) is tükrözheti, az imitáció a szépséget teremti meg, a szépség pedig egybeköthető a jósággal és az igazsággal. A művész ugyan káprázatokat sugall – de nem hazudik. A látszatot úgy teszi hihetővé, hogy az egész általános igazságát adja – fikciós valósága úgy lesz hiteles, hogy bár a dolog képe nem egyezik meg magával a dologgal, de jól kifejezi a dolog lényegét.
A szintén április 11-én – öt évvel József Attila előtt – született Márai az Egy polgár vallomásai művészet és valóság kapcsolatát taglaló példázatában is erről az összefüggésről írt. „A »Valóság«-ra úgy gondoltam, mint valamilyen végtelen leckére, mely elől nem szabad hanyagon kitérni, de aztán, ha munkára kerül a sor, nagyjából mégis csak el kell felejteni.” Újságírói ars poeticája szerint nagy célja egy szenzációs riportban megírni az élet titkát, de azt csak a művészet eszközeivel lehet megközelíteni: „akkor még nem tudhattam, hogy az élet az író számára gyanús anyag, s csak módjával, preparált állapotban lehet felhasználni belőle valamit.” Ez a „preparált állapot” a művészi alakítás eredménye.
De a költészet kiszolgáltatottságot is jelent. Borges a Brodie jelentése című novellában egy fiktív primitív törzsről, a jehukról írt. A képzelet hiánya kegyetlenségre ösztönzi őket, s a költészet révén is gazdagodó képzelet satnyulása előbb lelkileg, majd fizikailag is barbárrá teszi az embert. „A törzs másik szokása az, hogy költőik vannak. Az egyik embernek eszébe jut, hogy kimondjon hat-hét, általában titkos értelmű szót. Nem tudja magában tartani, és kiáltozva kimondja őket, egy kör közepén állva, amit a földön heverő varázslók és a köznép alkot. Ha a költemény nem hozza indulatba őket, akkor nem történik semmi; ha a költő szavai felzaklatják őket, akkor mindnyájan csöndben eltávoznak tőle, valami szent iszonyat parancsára. […] Érzik, hogy megszállta a lélek; senki sem szól hozzá, és senki nem néz rá többé, még az anyja sem. Már nem ember, hanem isten, és akárki megölheti.”
Mintha Radnóti Miklós „Költő vagyok és senkinek se kellek” ars poeticájának baljóslata válna valóra (A »Meredek út« egyik példányára című versből): „költő vagyok, ki csak máglyára jó, / mert az igazra tanú. / […] / Olyan, kit végül is megölnek, / mert maga sosem ölt.” A látomást a költő (a művész) egyik varázslói képességeként is emlegette Nagy László egy interjúban, de már azzal is megelégedett volna, ha a szavakon lenne hatalma. – Ám jól tudta, hogy a szavak is tettek!
A szerző irodalomtörténész
