Nagyon kedveltem a második világháborúról szóló német dokumentumfilmeket. Az archívumokban rengeteg eredeti felvétel őrződött meg, és a filmkészítő stábok szakmaisága is kiváló volt. Nem volt hiba a fegyvernemek, a létszám, a hadműveletek ismertetésében sem. Pearl Harbourt, a normandiai partraszállást, a sivatagi hadműveleteket, de még a sztálingrádi csatát is korrekt, távolságtartó módon dolgozták fel, ügyelve arra, hogy a német megnevezést a lehető legkevesebbet használják. Helyette a náci volt a szinonima, egészen pontosan a háborús pusztításokért a nácik voltak a felelősek, mintha ők, mármint a németek ott sem lettek volna. Csak a nácik és persze a nácikkal együttműködő magyarok Horthy birodalmi kormányzó, Hitler első és utolsó csatlósának vezetésével. Ezt olyan hangsúllyal tudták mondani, hogy magyar ember zsebében kinyílik rá a bicska, és minden, amit addig hallott, egyszerre hiteltelenné válik.
Tudjuk, hogy a németekre nem jellemző még a saját történelmük ismerete sem. Ezért úgy gondoltam, kicsit megkaparom a múlt szövedékét. Mert pontosan nyolcvan éve annak, hogy német szövetségeseink katonailag megszállták Magyarországot. Szükségük volt az országra a fekvése miatt, nyersanyagai és élelmiszerkészletei miatt, és szükségük volt a magyarokra, arra a körülbelül félmillió katonára, akiket be akartak vetni a kilátástalan háború húsdarálójába.
Megszállták a szövetségesüket, mert nem bíztak bennük. A magyarok ugyanis vissza akarták rendelni katonáikat a német frontokról, hogy régi hagyomány szerint inkább a saját országukat védjék, titokban különbékéről tárgyaltak a britekkel, és a zsidókérdésben is külön utat jártak. Minden utólagos feketítés ellenére Magyarország Közép-Európa utolsó menedékhelye volt a zsidók számára. Az antiszemita és fasiszta jelzőt az utókor ragasztotta a Horthy nevével fémjelzett nemzeti konzervatív, keresztény rendszerre. Az utókor, akiknek kellett a bűnbak, és akik sosem bocsátották meg a rendszer kommunista-ellenességét.
A megszállás terve már 1943 végén elkészült, miután Edmund Veesenmayer SS-Brigadeführer diplomata és kém Budapesten terepszemlét tartott. Veesenmayer készített egy szép hosszú belső információs jelentést az országról, a politikusokról, úgy általában a magyarokról, hogy mi milyenek is vagyunk. Érdekes ez a jelentés, mert visszaköszön belőle az osztrák történelemszemlélet, a német felsőbbrendűség gőgje és mindazok a sztereotípiák, amit a magyarokról évszázadok óta terjesztettek az ellenségei. Megtudható belőle, hogy Magyarország 1526 óta egészen 1918-ig sohasem volt önálló állam. Sosem volt erre ereje, igénye, mondja a német kém, a magyarok mindig csak lázadtak, elszabotáltak mindent, a kockázatmentes ellenállás a lételemük. A magyar ember nemzeti életre alkalmatlan, ezért nincs is magyar nemzet, és nincs magyar nemzeti kultúra sem. Ebben az országban a múltban és a jelenben is mindig a német tudomány és kultúra volt jellemző. Azt is tudni vélte Veesenmayer, hogy Magyarországnak barátai sincsenek, mindenki az ellensége, de főként a határai mentén élő népek. Szerinte egyedül a zsidókkal jönnek ki jól a magyarok. Ez – a német gondolkodásmódot ismerve – egyáltalán nem volt hízelgő ránk nézve, mint az a sommás vélemény sem, hogy „Magyarországot Európa társadalmilag egyik legelmaradottabb országának minősíthetjük”.
Ez a Veesenmayer-jelentés lett az alapja a Margaréta-tervnek, Magyarország német megszállása tervének. A magyar titkosszolgálat, a világ elismerten legjobb rejtjelfejtői azonnal megfejtették a titkos kódokat, de nem akarták elhinni, hiszen a németek a barátaink, és ők azt mondták, nincs ilyen szándékuk! A kormányzó három legfontosabb emberével 1944. március 17-én majdhogy nem gyanútlanul tett eleget Hitler birodalmi vezető meghívásának. Pedig gyanakodhatott volna, hiszen Budát is egy meghívás ürügyén foglalta el a török 1541-ben. Míg a kis király és a magyar főurak a szultán sátrában a kávéig, azaz a fekete levesig jutottak, a janicsárok szépen beszivárogtak a várba, és ott is maradtak 150 évig. (A történelmi hagyományokhoz híven az oroszok is tárgyalni hívták a forradalom vezetőit 1956-ban a tököli szovjet főparancsnokságra, hogy aztán ott nyomban letartóztassák őket.)
A klessheimi tárgyalásokhoz nem kellett tolmács, mert Európa legelmaradottabb országának vezetői több nyelven beszéltek folyékonyan, például németül is. A Führer előadta, hogy ha nem engednek a német követeléseknek, és például nem neveznek ki náci kollaboráns kormányt az ország élére, akkor bizony következik a megszállás. Bedobta a szokásos zsaroló potenciált is, hogy esetleg felkérik a románokat, szlovákokat, vegyenek részt a megszállásban. Horthy közölte, hogy ő nem tűri az ilyen hangvételt, és kerekperec faképnél hagyta a Führert. Talán, ha kéznél van a pisztolya, le is lövi. Horthy szuverén egyéniség volt, nemcsak politikus, hanem katona is, a császári és királyi flotta főparancsnoka abban a nagy háborúban, amelyben a német birodalmi vezető csak az őrvezetőségig jutott. Az egykori őrvezető a múltja mély bugyraiból fakadóan tisztelte, félte és egyúttal gyűlölte is Horthyt, következetes és tekintélyt parancsoló lénye miatt.
Amúgy hazug színjáték volt az egész, mert a megszállás már folyamatban volt, és a németeknek, na jó, nevezzük őket most náciknak! – egyébként sem lehetett hinni. A hadművelet négy irányból zajlott, Szerbia, Horvátország, Szlovákia és Ausztria felől. Precízen végrehajtott megszállás volt, a felfegyverzett német csapatok elfoglalták a stratégiailag fontos pontokat, repülőtereket, vasúti és közúti hidakat, a honvéd helyőrségeket és az iparvidékeket. Ellenállásba nem ütköztek, mert a németek katonai fölényét látva ez csak felesleges véráldozat lett volna. „Hitler magatartása velünk szemben olyan feneketlen aljasság volt, hogy ez minket a nácik Németországával szemben a jövőre nézve minden kötelezettség alól mentesít” – mondta Horthy Miklós.
A Magyarországra vezényelt német rendészeti és biztonsági szervek előre összeállított névsorral érkeztek, és már a megszállás napján elkezdődtek a letartóztatások. Képviselők és felsőházi politikusok, üzletemberek, fontosnak és befolyásosnak tartott közéleti emberek, de szociáldemokrata ellenzékiek is szerepeltek a Gestapo listáján, kezdetben háromezer ember. A letartóztatások fennakadás nélkül zajlottak, a német alaposságnak és szervezőkészségnek köszönhetően előre jelölték a kapukon, hol találják a kommandósok az ellenséget. Ellenségnek az számított, aki nem volt nácibarát. Olyan pedig a vezető körökben is sok volt Magyarországon. A polgári kormányt eltávolították, helyére a nácibarát quislingek kerültek, csakúgy, mint a fontosabb állami hivatalokba is.
A német megszállást követően született az a több mint száz jogszabály, ami a Dávid-csillag kötelező viselésétől kezdve, a vagyonelkobzáson és gettósításon át a Német Birodalomba történő deportálásig az Endlösungot célozta meg. A zsidósággal szemben a numerus nullus lépett életbe, a teljes kisemmizés és jogfosztás. A Sondereinsatzkommando, közismert nevén az Eichmann-kommandó a nácibarát magyarok buzgó együttműködésével előbb a vidéki zsidóságot deportálta. A tervek szerint ezután következett volna a budapesti, de ezt július elején a korlátozott hatalommal rendelkező Horthy és fegyvertársai megakadályozták. Így a veszteség „csak” hatszázezer ember volt.
A különböző népbírósági perekben tanúként hallgatták ki Edmund Veesenmayert, aki Hitler teljhatalmú meghatalmazottja volt a megszállt Magyarországon. Nürnbergben állították bíróság elé, és 1949-ben húsz évi börtönre ítélték. Öt év múlva már szabadlábon volt, ott találjuk a német üzleti életben, jómódban élt és köztiszteletben álló polgárnak számított. A Gestapo által letartóztatott magyarok – már aki túlélte a kínzást, börtönt, deportálást – a „felszabadulás” után általában szovjet fogságba kerültek, aminek a vége évtizedes kényszermunka lett valahol a Gulágon. Politikai rehabilitációban a rendszerváltás után, többnyire posztumusz részesültek.
A szerző történész
