Durazzói Károly, a későbbi II. (Kis) Károly 1354-ben született. A durazzói herceg Nagy Lajos királyunk másod-unokatestvére volt. Lajos kiemelt figyelmet fordított az ifjúra, Károly tízéves korától a magyar udvarban nevelkedett.
A gyám, Nagy Lajos király 1382-ben bekövetkezett halálával tovább tágult a horizont az akkor már III. Károly néven uralkodó nápolyi király előtt. Lajos királyunknak ugyanis nem volt fiúutóda, így lánya, a kiskorú Mária helyett a királyné, Lajos özvegye, Erzsébet uralkodott.
A főurak nem nagyon szívlelték a nőuralmat, és a leendő király személye kapcsán három párt is a színre lépett. Abban egyetértettek, hogy Máriát ki kell házasítani, és a jövendőbeli lesz a magyar király. A kérdés csak az volt, hogy ki legyen a vőlegény.
Az egyik főúri liga Luxemburgi Zsigmond brandenburgi őrgróf mellett tette le a voksát, a másik párt a francia király öccsét támogatta, a délvidéki urak, akik jó emlékeket őriztek Károlyról annak horvátországi kormányzósága alatt, a nápolyi királyt szerették volna a magyar trónon látni, és követeket küldtek Nápolyba.
Károly elfogadta a felkérést, majd fiát és feleségét Nápolyban hagyva elindult Magyarországra, hogy a nápolyi után a magyar koronát is megszerezze magának. Bár Mária jegyben járt Luxemburgi Zsigmonddal, az 1385-ös esztendő végéhez közeledve egyelőre Károly pozíciói szilárdabbnak látszottak a Magyar Királyságban, így Zsigmond elhagyta az országot.
A Nápolyból 1385 novemberében Zágrábba érkező Károlyt nagy lelkesedéssel fogadták hívei. Károlyt Budán az országgyűlés királlyá választotta, majd december 31-én, Székesfehérváron megkoronázták.
II. (Kis) Károly, akinek a neve előtt álló „kis” jelző a termetére utalt, a legrövidebb ideig uralkodó királyunk volt. Erzsébet ugyanis csak színlelte a szívélyességét, és Garai Miklós nádorral szövetkezve merényletet szervezett Károly ellen. A frissen megkoronázott magyar király egyébként nem távolította el a két királynőt az udvarból, sőt a kormányzásba is bevonta a hölgyeket. Erzsébetet ez nem nagyon vigasztalta. Az anyakirályné lelkiállapotáról a Thuróczi-krónika a következőképpen tudósított:
„Eközben Erzsébet királyné a jómód magas csúcsáról letaszítva fojtogató keserűséggel gyötrődik, és a frissen elveszített méltóságra vágyakozva meg a bosszúállás dühétől égve burkolt csellel igyekezett visszaszerezni a titkos fondorlattal elvett országot.”
Károly, akinek tervei közt szerepelt, hogy Máriát László nevű fiához adja, Erzsébettel ellentétben a bizalomra és az együttműködésre törekedett, ezért gyakran találkozott a királynőkkel. 1386.február 7-én, az ellene irányuló merénylet napján is Erzsébetnél volt audenciában.
A szerepek ekkor már le voltak osztva. A fegyveres hátteret Garai Miklós nádor biztosította, aki azzal az indokkal érkezett az embereivel Budára, hogy megszervezze lánya esküvőjét. Az elkövető azonban nem Garai volt, aki a pécsi püspökkel és az országbíróval egyetemben jelen volt a tárgyalásnak induló vérontáson, hanem a pohárnokmester, Forgách Balázs.
Forgách nem ingyen vállalta a feladatot: Gimes várát és a hozzátartozó uradalmakat kapta „vérdíj” gyanánt. A pohárnokmester hamar rövidre zárta a találkozót és amint alkalma nyílott rá, fegyveréhez nyúlt. A Thuróczi-krónika leírása szerint a következőképpen cselekedett:
„A jelre Forgács kirántotta palástja alól menten vértől bíborló kardját s a királyra villantotta; teljes erejéből súlyos csapást mért a fejére, nyomorúságos sebet ejtett rajta, középen átvágta szemöldökét és szemét. Elvégezve gaztettét, kirohant a teremből, véres kardjával utat nyitott az olaszok közt, akik felocsúdva, mindenfelől nagy lármával futottak össze; átvágta magát a nádori csapatokig.”
A merénylet látványa olyannyira megdöbbentette a királynőt, hogy az „ájultan esett össze palotája közepén”.
Károly túlélte az incidenst, és sebesülten a lakosztályába vonszolta magát. Olasz testőrsége nem állt a helyzet magaslatán, mert Garaiék betörtek a lakosztályába és akarata ellenére Visegrádra vitték, ahol február 24-én elhalálozott. Egyes feltételezések szerint megmérgezték vagy megfojtották.
