Hegedüs Géza A költői mesterség címmel írt könyve (amelynek 1992-es, harmadik kiadása áll itt a polcomon) a verstanról szól, amely tudomány, viszont a műfaji formaelvek ösztönös vagy tudatos alkalmazása hasonló szerepet tölt be, mint a korsó, amelyben elvisszük a forrás vizét a szomjazónak. Molière Az úrhatnám polgár című, zenés komédiáját mutatta be nemrég a debreceni Csokonai Nemzeti Színház. Jourdain úr, az igen gazdag és igen buta „polgár” felujjong, amikor megtudja, hogy egész életében prózában beszélt, pedig nem is tudta, hogy létezik próza, ami nem vers. Hegedüs Géza is ezt a példát idézi, de figyelmeztet, hogy mi nem irodalmi prózában beszélünk, bár az is igaz, hogy nem beszélünk versben sem.
Különös is lenne húsz deka parizert kérni a hősköltemények hexametereiben, vagy a népdalok ütemhangsúlyait használni a vállalati értekezleten, s a szerelmes költő sem szonett formájában hívja kávézni a múzsáját. A költő is csak akkor változtatja verssé a szavait, „amikor nem közvetlenül éli az életet, hanem élményeit, érzelmeit, gondolatait mintegy az örökkévalóság vagy legalábbis a maradandóság igényével fogalmazza meg”. Hegedüs Géza hozzáteszi, hogy mindenkinek joga van rossz verset írni, és a verstan ismerete ugyan nem garantálja az örökkévalóságot, de nem bízzuk olyan emberre a házépítést sem, aki nem ismeri a statika szabályait, és az orvosnak is meg kell tanulnia az anatómiát. A rossz vers ugyan nem olyan életveszélyes, mintha összedőlne a ház, vagy meghalna a beteg. Nem tökéletes a példa – hiszen a verstan megtanulható, de a költészet nem! Az egyik tudomány, a másik művészet. Nem biztos, hogy költő az, aki „tud” verset írni.
A vers nemcsak szól valamiről (sokszor nem is kell, hogy elmesélhető legyen – lásd például Weöres Sándor variációs szimfóniáit), de a költemény festmény és dal is: van ritmusa, zeneisége, és képi érzékletességével (költői képekkel) láttatja a megjelenített lelki-érzéki, transzcendens-szellemi tartományt. Paul Valéry azt írta, hogy a Tengerparti temető című vers születésekor nem a forma vagy a tartalom szólalt meg benne először: a tengerparton sétálva egy ritmus képe ragadta meg. A ritmust a tenger hullámaitól „kapta”. Füst Milán „strukturális dinamikát” említett (a mű keletkezésében és létezésében), miszerint az „egyik lendületes tétel követeli, szabja meg a másikat”. Úgy vélte, hogy az érzelmi állapotok sokszor elbeszélhetetlenek, ezért csak az érzelem poétikai lendületét tudjuk kifejezni, és ez a lendület (az adott állapotban való létezés ritmusa) teremti meg a struktúrát.
A látvány, az érzelem, a gondolat vagy egy dallam, egy ritmus (mint „inger”) szerepet játszhat a mű létrejöttében, de nem ez indítja el az írásfolyamatot. Hiszünk neki, mert ez volt Füst Milán saját tapasztalata, és állítását a lavinahasonlattal támasztotta alá: „Bizonyos hótömegek nélkül lavinák el sem képzelhetőek, de ebből a hóból csak akkor lehet lavina, ha meg is tud indulni, viszont mihelyt megindul, a rá ható erők már struktúrát is hoznak létre benne. S ugyanígy: valamely indulatos mozgás, vagyis lendület s annak kezdeti tempója nélkül el se képzelhető művészi alkotás – ezeknek a tömegeknek is meg kell mozdulniok, […] e mozgás az, amely megteremti aztán struktúrájukat, már előzőleg is: a művész érzésében, indulati tervében, s utóbb a kivitel valóságos lendülete által.”
Tehát a teremtő lendület – a bergsoni „teremtő fejlődés” – volna a platóni ihlet? Ha az ihlet a művész számára életlendület (anyagtalan, tiszta „tartam”, amely Bergson szerint az intuíció, „a tárgyat közvetlenül átélő, a tárgyba a szubjektumot beleélő tudati aktus” formája), a műben újraéled valamilyen természeti jelenség vagy biológiai struktúra modellje. A tudomány és a teológia tételeit profanizálva: a vers születése a teremtő ősrobbanással rokon. A költő azért tudja folytatni a „teremtést”, mert megkapta a névadás jogát. A műalkotás „szövete” (Füst Milán gondolatmenete nyomán) az „élő szervezet” strukturális dinamikáját követi, azt alakítja: a mű, a rá jellemző „lélegzetvétellel” és „szívveréssel”, élő szervezetként találkozik a befogadóval. Erre alapoz a „biopoétikai” nézőpont, amelyről korábban már beszéltünk.
Borges A költő mesterség című kötetének első előadása (A költészet rejtélye) arról is szól, hogy a költészet misztikuma nem valamilyen távoli és megfoghatatlan dologban, hanem a hétköznapi életben, az emberi viselkedésben rejlik. „Hisz az élet, biztos vagyok benne, csupa költészet – írja. – A költészet nem valami távoli dolog – a költészet […] itt áll lesben az utcasarkon. Bármely pillanatban lecsaphat ránk.” Márai Sándor is utalt rá A négy évszak októberi jegyzetei között, hogy a költészet jóval több a nyelvi kifejezésnél, a különböző formáknál vagy műfajoknál. Hogy a természetben és a létezésben már eleve ott rejlő költészet (úgy is, mint a „teremtés matematikája”) csak a nyelvi alakjára talál rá a versformában. Ezt írta a költészetről, ami rímel Borges gondolatával is: „A költészet nemcsak az, amit a költők versbe írnak. Valami rögzítetlenebb is, ami él a nők mozdulataiban, az állatok nézésében, az utcák világításában, egy madár fejtartásában, egy éjszakai fénysugár üzenetében. Mindez vers, íratlan vers. Néha igazibb, mint az írottak és rímesek.”
A szerző irodalomtörténész
