Ezért történt, hogy a dél-kelet felőli felsőperei falurész irányából támadó szovjet alakulatok március 22. estéjén elkeseredett védőkbe ütköztek, amely aztán egy egész éjszakás és majdnem egész napos harcba torkollott. Aztán nagypénteken, március 23-án a már elcsendesedett községet teljesen birtokba vették a szovjetek. Nyilván először harcfelderítők érkeztek, majd őket követte a gyalogság és a páncélosok. Ilyenkor azonban a harcoló csapatok nagy része megy tovább, és menetből támadja a lábát ismét megvető ellenséget – a háború sajnos nem ér véget egy falu elfoglalásával. Utánuk pedig igen gyorsan érkezik a következő hullám.
„Na, ezektől mentsen meg a Jóisten!” – mondták már gyerekkoromban sokan, akik átélték ezeket az időket, főleg akik megismerték a szovjet hadsereget. Tudtam, hogy nem a levegőbe beszélnek.
A frontok poklát megjárt édesapám mondta egyszer: „Egy háborúban akármennyien lehetnek a fegyveresek, a nekik kiszolgáltatott fegyvertelenek mindig ezerszer többen vannak.”
Igaza volt. Ha a fegyveresek ölni akarnak, válogatás nélkül megtehetik. Azonban Olaszfalu esete kilóg a „szokványos” mészárlások közül. Itt válogattak. És néhány kivétellel az egészen fiatal fiúk váltak áldozattá.
A lakosok pincékben, padlásokon és egyéb, biztonságosnak vélt helyeken várták, hogy „átmenjen rajtuk a front”. Amikor az oroszok reggel kilenc körül megjelentek az utcákon, sok házba belőttek, ahol valami mozgást láttak, vagy csak meglebbent a függöny. Tulajdonképpen ebben sincs semmi rendkívüli. Az érzékek kiélesednek a harcban, az adrenalinszint pedig csak lassan csökken, a katona még sok mindent „túlreagál”, főleg ha némi alkohol is van a vérében. A visszaemlékezők szerint azonban olyan házak is kigyulladtak, amelyek biztosan nem a harcokban kaptak találatot. Ehhez viszont már nem elég a golyó, ehhez gránátok kellenek. Márpedig aki egy lakóházba gránátot dob, az ölni akar.
Nehéz feladat a következő órák krónikáját a visszaemlékezések mozaikdarabkáiból összeállítani, hiszen legtöbbször a túlélők is csak részleteket látnak az egészből. Biztos, hogy volt olyan ház, ahol loptak-raboltak, volt, ahol nőkkel erőszakoskodtak, és volt, ahol leültek, pihentek, ettek vagy ittak valamit, aztán mentek tovább. Az emberek – szerencsére – nem egyformák.
Biztosnak az látszik, hogy a zirci apátsági uradalom majorjának pincéjében megbújó falusiak közül tizenöt, többségében fiatal fiút a magtárban tereltek össze, és valamennyit agyonlőtték géppisztolysorozatokkal. A „klasszikus” tömeggyilkosság így egyértelműen a magtárban lelőttekhez kötődik: nekik a sorozatlövő fegyverekkel könnyen és gyorsan „elintézhető”, egy helyre zsúfolt, egy tömegben áldozattá vált emberek sorsa jutott.
A holttestek sorban a fal mellett feküdtek, tehát őket kimondottan kivégzéshez állították fel. Volt köztük, akit öt fejlövés ért, talán nem végzett vele azonnal a sortűz, de számára sem volt kegyelem. Az egyik fiút a magtár ajtajában érte a halálos lövés, és a csizmát azonnal lehúzták róla.
Ezt követően a gyilkosok „vadászni” kezdtek, és az emberek egyenként váltak áldozattá. Egy apa és a fia a temetőkútnál, összeölelkezve halt meg. Volt, aki elbújt, de megtalálták és agyonlőtték. Akadt, aki menekülni próbált, és ekkor kapta a golyót. Egy fiú elébük ment, bízva orosz nyelvtudásában – de már a kapuban lelőtték, megszólalni sem volt ideje. Egy fiatalembert az utcán lőttek le, egy másikat a kertjük végébe vitték, és ott végeztek vele. Délutánra az ámokfutásnak harminckét olaszfalusi lakos esett áldozatául.
Az 56 éves Rábaközi Antal és az 50 éves Baumann József voltak messze a legidősebbek. Varga Antal, Malatin Tibor, Janni József, Szili József, Kis Torma József és Pék Pál, 31 és 39 év közöttiek voltak. Őket követi Csipak József, Gelesz Ernő, Hered Károly, Ringhoffer András, Brevics József, Vész József, Dobos Gyula, Vurszt Nándor, Vurszt János, Hannig Lajos, Torma József, ifj. Magyar István és Auer Mihály – utóbbi három 29, 25, illetve 24 éves volt, a többiek 20–21 közöttiek. A tizenévesek sora a 16 éves Büttel Jánossal, Magyar Péterrel és Hannich Bélával kezdődik, őket követi Zima Ödön, Kajtár Gábor, Baumann Ödön, Czabula Dezső, Tószegi István, Magyar Antal és Majkó András, 17–19 év közötti életkorral.
Baumann József és Baumann Ödön volt az összeölelkezve meghaló apa és fia, Gelesz Ernő volt, akit az ajtóban lőttek le, és Csipak József volt az, aki orosz nyelvtudásával akart a többieken segíteni.
Lassan nyolc évtizede tisztázatlan, hogy ez az egész szörnyűség tulajdonképpen miért történt, de néhány körülmény azért kideríthető. Egy korlátozott terjedelmű újságcikk persze nem adhat választ évtizedes dilemmákra, azonban a kriminalisztikai jellemzők vizsgálata talán más oldalú megközelítését is adhatja az eseményeknek.
A tömeggyilkosságok döntő többsége etnikai és ideológiai indítékú. Olaszfalu sváb falu volt, sokan alig beszéltek magyarul. A Vörös Hadsereg útjába kerülni németként, sőt „német kinézetűként” sem volt életbiztosítás (akkor nyolcéves apósomat kék szeme és szőke haja miatt akarta lelőni egy orosz), azonban itt valahogy nem meggyőző az etnikai indíték. Ideológiai okot sem könnyű találni; az áldozatok nem voltak nácik, nem voltak nyilasok, egyszerű, hétköznapi civilekként kerültek a puskacsövek elé.
Az egészen fiatalok túlsúlya viszont szembeötlő, és a többiek közt sincs idős ember. Valamennyien férfiak. Egyértelmű, hogy életkoruk és nemük miatt váltak áldozattá.
A túlélők emlékeiből évtizedek múltán is határozottan rajzolódtak ki a gyilkosok vonásai, és az emlékek mindössze négy, a többitől markánsan különböző emberről szóltak: ázsiai arctípusúak de oroszul beszélők, és az egyiknek kimondottan ragyás volt a képe. Senki nem emlékszik olyasmire, hogy a néhány jelen lévő tiszt adott volna parancsot a gyilkosságokra. Ettől függetlenül annak, ami történt, sokkal inkább volt tudatos és szervezett, mint spontán jellege. Az sem biztos – pedig de jó lenne tudni! –, hogy ez a bizonyos négy „mongol képű” ember a községet elfoglaló harcoló alakulatokhoz tartozott-e.
A községi bíró közbenjárására a leventekorú fiúkat nem vitték el a faluból, viszont közvetlenül a harcok előtt a környékbeli svábok Waffen SS-be való toborzása sikeres volt. Innentől azonban az események miértje ismét ködbe burkolódzik, hiszen teljesen életszerűtlen, hogy a szovjet katonai elhárításnak naprakész felderítési adatai lettek volna az olaszfalusi leventékről vagy az SS-hez csatlakozó sváb fiúkról.
A front hullámzott, a harcok hevesek, a veszteségek nagyok voltak: egy útjukba eső község etnikai összetételéről talán, de lakosságának éppen aktuális kormegoszlásáról aligha lehettek információik.
2001-es, Fájdalmas péntek című könyvében a falu egykori papja, Mozsgai József mondhatni zseniális írói módszerrel állított emléket a tragédiának. Nem magának a mészárlásnak a krónikáját írta meg, hanem az egyes áldozatok életútját, amely a sorsuk által kimért ösvényeken és kitérőkön vezetett el a minden addigira való tekintet nélkül végzetes napig, aztán pedig haláluk pillanatáig.
Ő közli a tömeggyilkosság okainak a valósághoz talán legközelebb álló magyarázatát is. E szerint a Szálasi-féle hadvezetésnek (ne feledjük: a nyilaspárt van uralmon) határozott elképzelései voltak a Dunántúlon kifejtendő szovjetellenes partizántevékenységről, amelynek magja és bázisa az úgynevezett Bakony-csoport lett volna. Maga az elképzelés rettenetesen felelőtlen, alapvető katonai szempontokat is negligáló fantazmagória volt, viszont az erről kiadott direktíva a szovjetek kezébe került. A Bakony térségében harcoló alakulataik mindenhol megkapták a figyelmeztetést, hogy ezen a területen partizántevékenység várható.
Az Olaszfaluhoz közeli Tés községben meg is találták egy kiképzőbázis nyomait. Úgy gondolták, hogy az ott kiképzett fiatal férfiak éppen azért rajzottak szét a környéken, hogy ellenük harcoljanak – és logikusnak tűnt a feltételezés, hogy az Olaszfaluban levő fiatalok is ezek közé tartoznak. Magam csupán annyiban egészíteném ki ezt a gondolatmenetet, hogy Olaszfaluba már eleve ezzel a meggyőződéssel hatoltak be, holmiféle feltételezéseken akkorra rég túljutottak.
És itt láthatjuk a háború oktalan és érzéketlen kegyetlenségét: akik a harcteret remélték elkerülni a faluban maradással, azok váltak áldozattá. A bíró a saját fiát sem engedte elvinni – így lett belőle a halottak egyike: a 21 éves Dobos Gyulát együtt lőtték le a 25 éves Magyar Istvánnal. Két öccsét, a pincéből az édesapjuk mellől felráncigált 19 éves Magyar Antalt és a 16 éves Magyar Pétert a magtárban végezték ki. A 19 éves Tószegi István árva gyerekként került a faluba, remélve, hogy otthont és családot talál. Őt egy hátsó kertben lőtték agyon. Soroljuk még? Felesleges. Minden áldozat halála korai, méltatlan és értelmetlen volt.
Talán „kulcsmondat” ebben a gyilkos káoszban az, amelyet később az egyik szovjet tiszt mondott a meggyilkolt Magyar fiúk oroszul valamennyit tudó édesapjának, a teljesen összetört Magyar Istvánnak: „Háború van, és a háborúban sok minden megesik. Tévedés is.” Csak azt nem tette hozzá, hogy a háborúban történteket lehet ugyan magyarázni, de egyetlen magyarázat sincs, amely bárkit is megvigasztalna.
A Nemzeti Nyomozó Iroda 2011-ben nyomozást indított a felelősök után, amelyet 2014-ben lezártak azzal, hogy az elkövetők személye nem állapítható meg. Ennyi idő után el kell ezt fogadnunk, és biztosak lehetünk benne: amit megtehettek, azt megtették. Hiszen a veszteségek feletti fájdalomra az olaszfalusiak számára még négy és fél évtizedig a hallgatás kényszerű kötelessége rakódott. A „felszabadítókról” nem volt szabad rosszat mondani: ez különösen vonatkozott a rablásokra, gyilkosságokra, a nőkkel való erőszakoskodásaikra – elsősorban pedig bármilyen, erkölcsi vagy politikai vonatkozású döntésükre. Mert meggyőződésem, hogy a mészárlás felelőseire nem az egykori harctéri parancsnokoknál, hanem az egykori komisszároknál kellett volna rákérdezni… De hát majd’ fél évszázadig nem lehetett. Utána meg már nem volt kiknél.
A halottakat ökrösszekéren vitték a temetőbe, ahol a hozzátartozók közül senki nem lehetett jelen. Egyedül Dobos András, a bíró láthatta, ahogy egy hosszú, sekély gödörbe, koporsó nélkül hantolják el a saját fiát is, a többiek mellé. Pap csak napokkal később jöhetett, a sírokat beszentelni. Az idősebb Dobosnak volt annyi lelkiereje, hogy fadarabokra írta fel a halottak nevét, amelyeket aztán a fejükhöz tűzött.
Hozzátartozóik és földijeik a mai napig csak innen tudhatják, melyik áldozat hol fekszik.
Olaszfaluban most már minden év március 23-án megszólalhatnak a harangok. Még mindig akadnak, akiket a személyesen ismert hozzátartozóikra emlékezteti a harangszó. Az emberiség józanabb felét meg talán arra, hogy soha ne kezdjünk háborút.
Nem lesz vége sohasem.
A szerző jogász, író
