Legalábbis kényelmetlen a tudathatár fogalmának mélyére nézni, mivel a mai, technokrata világban esetleg ismerethatárról illik beszélni, ami persze mindig ideiglenes – értsd: talán valamit ma még nem tudunk, de nyilván azt is meg fogjuk tudni –, vagy ha mégis, akkor tudathatára mindig a másik embernek van. Nekem magamnak soha nincs. S bármily meglepő, ebben a naiv gesztusban rejlik a tudathatár realitása. Merthogy ami a tudathatáromon kívül van, arról nem tudok, következésképpen arról sem tudok, hogy tudhatnék még valamiről, tehát számomra a világ totalitása az éppen aktuális elmeállapotom. Ez van, és nincs semmi más.
Sőt, ahhoz képest, ami van, a „más” fogalma sem létezik. Ha nagyon pontosak akarunk lenni, a tudathatárt éppen a „más” elképzelhetőségének ködbe veszése jelenti. Éppen ezért oly nehéz önmagunkon tetten érni saját tudati korlátozottságunkat, éppen ezért szemléli a legegyszerűbb gondokozású ember is saját totalitásából a világot, s éppen ezért nem egyszerű bárki számára konkréttá tenni saját, nagyon is konkrét korlátozottságát. Itt vállalva haragot és megvetést, mégis kísérletet teszünk erre, ha csak modellértékű analógiában is, s modellnek is csupán egy négyéves gyermeket választva, meg persze az ő szüleit, és rá, a kis édesre haragudnunk – ugye – értelmetlen lenne.
Adott tehát a gyermek és az ő szülei. Kérdés: Vajon hazudnak-e a szülők, mikor azt mondják a gyermeknek, hogy a karácsonyfa alatt lévő ajándékokat neki az angyalok (máshol Jézuska) hozták?
Egy technokratává vált korban, amikor a gondolati struktúrák egyre inkább csak konkrétumokra tudnak épülni, a válasz bizonyára: igen. Igen, a szülők hazudtak. Esetleg bocsánatos ez a hazugság, mert a gyermek majd úgyis kinövi, most pedig hogy csillog a szeme – hát hadd örüljön.
Igen ám, de ezt az ajándékozási szokást a kultúra egy sokkal kevésbé tárgyias gondolkozású korszakából örököltük, amikor nem a tárgyszerű megértés, hanem az átélhetőség volt a lényeg. S lévén keresztény szokásról beszélünk, ez a „kegyes hazugság” tökéletesen átélhetővé tette a gyermek számára a tudathatárán kívül eső katekizmus értelmezése nélkül a keresztény világszemlélet lényegét, az emberi életnek a láthatatlan, megfoghatatlan Isten szeretetébe ágyazottságát. Azzal az egyszerű gesztussal, hogy a szülő nem önmagának tulajdonítja az ajándékozást, a gyermek számára a világ hozzá kötődő konkrétságán túlmutató absztrakt tágasságát, méghozzá szeretettel bélelt tágasságát teszi átélhetővé a gyermek számára. Éppen analógiájára annak, amint ő éli át vallása szerint a katekizmusban konkretizálva.
Ezen a ponton azonban – ha ténylegesen meg akarjuk érteni a „tudathatár” lényegét – a legkevésbé sem hagyható figyelmen kívül az, hogy egy olyan szellemi alkotmány, mint a katekizmus, amely a gyermeki tudaton kívül eső fogalmakban tartalmazza egy világszemlélet esszenciáját, legmélyebb alapjában szintén nem konkrét fogalmakra támaszkodik – vagy ha úgy tetszik, olyan fogalmakra, amelyek csak hit tárgyaként konkrétak. Ennélfogva viszont az analógia nem csupán analógia, hanem egyben transzpozíció is. Vagyis igen, a szülő rálát a gyermek tudathatárára, s az általa megértetni kívánt tartalom értelmi akadályának megkerülésével, adott helyzetet teremt egy mítosszal, az angyalok mítoszával, a gyermek önértelmezését a család konkrét körén túlra tágított absztrakcióban átélhetővé téve. A szülő tehát egy tágabb tudati térből mítoszt alkot a gyermek számára saját tudathatárának átlépéséhez. A gyermek az ajándék tényével és a szülő állításával szemben tudatilag kiszolgáltatott, és hiszi a mítoszt. Sem eszköze, sem motivációja a megkérdőjelezéshez, hiszen a szülő szava az a törvény, amitől saját létezésére ébred.
Talán minden egyes, önmagát felnőttnek gondoló ember számára kívánatos lehet nem foglalkozni azzal a nagyon is kínálkozó következtetéssel, ami miatt a gyermeknek szánt mítosz nemcsak analógiája egy alacsonyabb tudati szinten egy „felnőtt” világszemléletnek, hanem egyben transzpozíciója is. Mert amennyire a gyermek számára a mítoszban megjelenő angyalok csakis hite számára jelentenek konkrétumot, ugyanúgy a „felnőttek” számára szánt katekézis alapfogalmai szintén csakis hit tárgyaként konkrétak. Azonban ez a nem igazán megkérdőjelezhető állítás maga után von egy meglehetősen kényes kérdést. Mert rendben van, a bölcs szülő a gyermek tudatának tágítása végett ad a kezébe egy mítoszt. De ki adja a felnőtt kezébe a felnőtt tudathoz szintezett mítoszt?
Erre a kérdésre a különböző kultúrákban vannak válaszok. Az egyik triviális válasz persze, hogy maga Isten. Azonban lássuk be, hogy egy ilyen válasz nem mentesülhet a felelősség hárításának vádja alól, lévén az ismeretlen, felfoghatatlan főhatalom mögé bújik. Minden egyéb válasz viszont rendkívüli további problémákat indukál. Mert ha a felnőttmítoszok, amelyek mindenkor egy egész társadalom létezési motivációjának centrumát jelentik, nem mindjárt Istentől, hanem valamiféle emberektől származnak, az azt jelenti, hogy vannak nálunk, felnőtteknél még felnőttebb emberek, akik hasonlóképp rálátnak a tudatunkra, mint mi egy négyéves gyermekére, s képesek olyan mítoszt kezünkbe adni, ami „megfelelő” irányba nyitogatja tudatunkat, csakúgy, mint mi a gyermekét.
Hűen önmagunkhoz azonban tegyük ezt a riasztó gondolatot itt zárójelbe. Nézzük inkább, hogy miféle mítoszokat tudunk meglévő ismereteink szerint valamelyest számba venni.
Legrégebbinek a sumer és egyiptomi kultúra megmaradt lenyomatai kínálkoznak, de ezek értelmezésére mai tudattal, mai fogalomkészlettel vállalkozni meglehetősen kockázatos vállalkozás. Inkább egy folyamat érzékelhető, ahogyan ezt a meglehetősen elvont, jelentésében sokrétegű szimbólumvilágot fragmentálódva, konkrétabban antropomorfizálva, valamelyest átkötik a mai gondolkozási struktúrákhoz a görög mondák. Az első olyan mítosz, amelyik időbeli közelségétől támogatva, akár érthető is lehet számunkra, az a keresztény mítosz. A keresztény mítosz belső magja a megváltás-tan. Világos és egyértelmű – a megváltás-tan motivációt és irányt szabott a társadalom szintjén értelmezhető cselekvéstérnek, és mintegy kétezer éven keresztül hatékony működtetője volt a kereszténység médiumává váló kultúrának. Nem utolsósorban azonban éppen ez a hatékony működés termelte ki magából azokat a kompetenciákat, amelyek az emberi létezés közvetlen problematikáinak értelmezését és eliminálását egyre magasabb szinten váltak képessé megoldani. Ezt a folyamatot nevezzük ma tudományos-technikai forradalomnak.
Az ember tárgyi környezetét érintő kompetenciájának folyamatos növekedése az egyszerű, közvetlen megtapasztalás szintjén, illetve a felszínes értelmezési szinteken azt a benyomást erősítette, mintha ez a kompetencianövekedés a létezés teljességére vonatkoztatható lenne, mely virtuális lehetőséggel szemben a keresztény mítosz, illetve annak a személyes élet és halál értelmezésére tett kísérlete egyre érdektelenebbé és értelmezhetetlenebbé vált.
Irányítva vagy sem, a megváltás mítoszának helyét fokozatosan átvette az önmegváltás mítosza. Kulturális értelemben az önmegváltás mítosza aranykorát a modernitásban élte, mely időszak lényegében a második világháborúval zárult.
Ezt követően a posztmodern gondolkodók legjobbjai szembesültek azzal a ténnyel, hogy a modernitás önmegváltás mítosza mintegy öntudatlanul a technikai kompetenciákban ugyanarra a problematikára projektálja a megoldást, mint amire a megváltás-tan az élet és halál paradoxonának feloldására koncentrál. Ezzel szemben a technikai kompetenciák semmilyen szintjéről nem feltételezhető ennek a paradoxonnak a feloldása, lévén a technikai kompetenciák nem erre a paradoxonra irányulnak, és nincs is olyan tartalmuk, aminek köze lehetne ehhez a paradoxonhoz. Ezért a posztmodern a „dekonstrukció” néven azonosított módszertani elvei szerint megkezdte a modernitás mítoszának lebontását, kivonva ezzel a kultúra centrumából az élet és halál problematikájának maradványait is.
Az új mítosz a mítosztalanság. Csak technika van. Nemcsak a diszciplínák, mint akár az orvostudomány vagy a pszichológia válik technikává, hanem maga az ember is. A technikává vált embernek nincs célja, hisz testi értelemben tökéletesen ellátott. Esetleg még kíváncsi. Egy ideig. De hát nincs az a szellemivé tett immanens világegyetem, ami egy haláltól megfosztott életben ne válna dögunalommá. Még azonban egy folyamatnak épp csak a kezdetén vagyunk. Még csak az egymástól zsigerileg idegenkedő droidok és androidok szétválása és egymás végtelen idegenséggel méregetése kezdődött meg. Ha lesz ebből háború, véres háború, káosz, kilátástalanság, az nem a véletlen műve.
Így húsvét előtt talán időszerű lehet elgondolkozni azon, hogy vajon miféle akarat és cél szerint kellene nekünk médiumává válni a mítosztalanság mítoszának.
A szerző mérnök-informatikus
