Az egykori Székesfővárosi Sebészeti Szükségkórház létrejöttének az 1930-as évek feszült nemzetközi hangulata ágyazott meg. Érezhető volt, hogy egy újabb nagy háború van készülőben, ezért az akkori kormányzati negyed alatti barlangokat, pincéket összekapcsolták, kialakítva egy egységes óvóhelyrendszert.
A bunkerhez idővel egy elsősegélynyújtó helyet is terveztek, a fokozódó légicsapásokat látva pedig 1943-ban kórházzá fejlesztették a létesítmény.
A Tények kamerájának megszólaló Seibriger Erzsébet maga is szemtanúja volt a föld alatti történéseknek, ugyanis édesapja sebész-főorvosként szolgált ott, mi több, csak azért élte túl a háborút, mert a kórház nem engedte elhurcolni a zsidó dolgozóit.
Annyi emlékem van, hogy itt rengeteget szaladgáltam, bújócskáztam, és mindig keresett az anyukám meg az apukám – idézte fel.
A második világégés végeztével a felszereléseket egy békéscsabai kórházba szállították, Seibriger Erzsébet édesapját pedig kis híján akasztással büntette a népbíróság. Még hosszú évekig a család nem tudott megtenni szinte egy lépést sem Budapesten anélkül, hogy valaki ne szólítsa le a doktor urat hálálkodva, amiért meggyógyította őket.
Dégi Tamás főmérnök a Tények.hu-nak elárulta, az 1950-es évek elején aztán újra felszerelték az intézményt, ám innentől – így az 1956-os forradalom idején is – titokban működött. Ugyan több generáció is azt hitte, a sziklakórház már végleg a múlté, a berendezések a mai napig üzemképesek, noha most már múzeumként működik a hely.
Maga az óvóhely vagy a sziklakórház azért tudott fennmaradni ilyen jó állapotban, mert a szellőzést senki nem merte leállítani a rendszerváltás után – részletezte a szakember, ugyanis folyamatosan felkészülten tartották a bunkert egy háború esetére.
Hozzátette, egy 4-es osztályú óvóhelyről van szó, amely bár – az egész Várhegyhez hasonlóan – nem bírna ki egy jól irányzott, pontos atomcsapást, egy közeli találat esetén viszont képes lenne megóvni a civileket a lökéshullámtól és nukleáris szennyezettségtől is.
