Az emuk nagytestű, repülőrésre képtelen madarak, melyek kizárólag Ausztrália területén honosak. Az emukat általában száraz, füves területeken találjuk meg, és a kontinens különböző részein élnek, beleértve a bozótosokat, erdőket, síkságokat és akár a hegyvidékeket is.
Ezek a madarak átlagosan 150-190 centiméter magasak és 30-45 kilogramm súlyúak lehetnek. Különleges megjelenésüket feketére és fehérre színezett tollaik, hosszú lábaik és rövid szárnyuk jellemzik. Érdekes módon az emuknak csak két ujjuk van a lábukon, amelyek közül az egyik nagyon hosszú és hegyes. Ezek a lábak nagy sebességű futásra alkalmasak, ami lehetővé teszi számukra, hogy akár 50 km/h sebességgel is szaladjanak. Az emuk táplálkozása változatos, a növényektől az apró állatokig mindent megesznek. Általában fűvel, levelekkel, rovarokkal, pókokkal és kisebb gerinctelenekkel táplálkoznak.
Az emukat hosszú ideig vadászták bőrükért és húsukért, valamint a tojásaikért. Azonban az idők során az emukat az emberi tevékenység és a természetes élőhelyük elvesztése is fenyegeti. Ma már védett állatnak számítanak Ausztráliában, és számos védelmi intézkedést hoztak az állományuk megőrzése érdekében.
Ausztrália szárazföldje nem csupán egy kontinens, hanem egy olyan birodalom, amely gazdag történelmi és kulturális örökséggel büszkélkedhet. Azonban, ezen a hatalmas területen, amely a szigeteket, sivatagokat, hegyeket és számtalan folyót foglal magában, az emberi beavatkozás és az őshonos élőlényekkel való együttélés sosem volt egyszerű.
Az emuk hosszú ideig fontos szerepet játszottak az őshonos kultúrákban és a helyi ökoszisztémában. Azonban nem csak áldást hoztak magukkal, hanem kihívást is jelentettek az emberi mezőgazdaságra és az ökoszisztéma egyensúlyára.
Az emuk túlszaporodása és az emberi települések terjeszkedése egyre összetettebb problémákat okozott az évszázadok során. A folyamatos emberi beavatkozás és az őshonos fajok természetes élőhelyének megváltoztatása hosszú távú következményekkel járt mind az emuk, mind pedig az emberek számára.
A kormány első intézkedése a populáció kordában tartására az Emu Vadászat Program bevezetése volt, amelynek célja az emuk számának csökkentése volt. Azonban ez a program gyorsan kudarcot vallott, mivel az emuk rendkívül alkalmazkodóképesnek és nehezen kezelhetőknek bizonyultak.
Az 1932-es évben tetőzött az emuk inváziója a Kelet-Ausztráliai gazdaságokban. A szőrös csapatok hadrendbe álltak, és elindultak a mezők felé, készen arra, hogy minden zöldséget és gyümölcsöt felfaljanak, ami csak az útjukba kerül. A gazdálkodók és a helyi hatóságok megpróbáltak fellépni az emuk ellen. Fegyverekkel és katonai stratégiákkal próbálták visszatartani a madarakat, de az emuk hihetetlenül gyorsak és ügyesek voltak. Sok erőfeszítés eredménytelennek bizonyult, és a helyzet csak rosszabbodott.
Végül, a gazdák kétségbeesésükben katonai támogatást kérték a hatóságoktól. Ez vezetett végül ahhoz, hogy 1932 novemberében hivatalosan is hadat üzentek az emuknak. A „Nagy Emu Háború” hivatalosan is elkezdődött.
Az emberek és az emuk közötti összecsapásokat gyakran humorosan írták le az újságok, miközben a madarak egyre több területet foglaltak el. Az emuk pedig mintha élvezték volna, ügyesen kikerülték az emberek által felállított csapdákat és folyamatosan támadták a termőföldeket. Az emuk, mint háborús ellenfelek, nem úgy viselkedtek, ahogy a katonák várták volna. Ahelyett, hogy menekültek volna a géppuskák elől, inkább szétszóródtak és kacagtak az emberek arcába. Az egyik emu állítólag azt mondta: “Ez csak egy játék, ugye? Nem veszélyes?”. A géppuskás katonák, akiket az emuk ellen küldtek, gyakran találták magukat céltalanul, a semmibe lövöldözve. Az egyik katona állítólag azt mondta: “Ez a háború nekem már túl személyes lett. Az emuk már a nevemet is ismerik!”
Bár az emberi erőfeszítések sok esetben kudarcot vallottak az emukkal szemben, végül az ausztrál hadsereg nagyobb fegyverzetet vetett be a madarak ellen. Repülőgépeket és géppuskákat is bevetettek az emuk csapatainak szétszórására. Ez a stratégia végül sikerrel járt, és az emuk kénytelenek voltak visszavonulni. Összesen 986 emu pusztult el, ezt 9860 lőszer eldurrogtatásával érték el az ausztrál seregek.
Az emuk túlszaporodásának és az Emu Háború kudarcainak tanulságai között kiemelkedik az állatok ellenőrzésének kihívása. Az emu populáció szabályozása és a természeti egyensúly megtartása nehéz feladatot jelent az emberi beavatkozás és a természet törvényei közötti fenntartható mérték megtalálása során. A Nagy Emu Háború emléke az ausztrál történelem egyik különleges epizódja, mely a természet és az emberi beavatkozás kölcsönös káros hatásainak egyik jellemző példája. A kudarc ellenére is sokat tanultak belőle az ausztráliai mezőgazdasági politika és a természetvédelem területén, melyek még napjainkban is érvényesek.