Fejre állt a világ. Nem is tudom, kinek higgyek. A gépem, a mindenható-mindentudó laptop azt javasolja, kezdjem a napot az időjárással. Az jó ötlet, hisz az időjárás ma még párt- és Magyar-semleges. Bár megesik, hogy mást mond a tévé, mást tudnak a honlapok esőgurujai, mást látok én Pest-Budán, ha kinézek az ablakon. De mégis, itt nem lehet tévedni. Illetve lehet, de nem szándékosan, legfeljebb lustaságból, felkészületlenségből, ostobaságból és jó ég tudja még mi mindenből. És fegyelmezett állampolgár módjára, lelkiismeretes internet-előfizetőként nézném is az időjárást, ha a sötétítő még be van húzva, ám a gép, a tévedhetetlen, a kettes számrendszer mindent átíró csodája, rögvest a Hírkereső tartalomjegyzékére ugrik. Hát így.
Ott meg csupa-csupa magyarkodás az élet. Az ostoba szójátéktól – elvégre meglehetősen idétlen valakinek a nevével jópofáskodni – az ízléstelen gorombaságokig minden, de minden előfordul, ám a rossz útra tévedt időjárásról egyelőre szó sem esik. Csak az elbitangolt Magyar Péterről. De róla aztán minden. Így hát a bennem örökké bujkáló lustaság engem is arra biztat, hogy magam is magyarpéterezzek. Eggyel több vagy kevesebb rossz írás már nem számít, az újabb Magyar-passzus már alig valamit tud hozzátenni a népvezérség mámorító illúziójában élő, átállós ember árnyalt portréjához.
Mindenesetre az első, amely megragad, egy cím a hozzá tartozó fényképpel: „A tüntetés madártávlatból.” Igen, a második Magyar-féle kormánybuktatónak szánt, Kossuth téri április, elszánt, Magyar-zászló alá sereglett szavazópolgárokkal. Csak valahogy baj van a képpel. Na nem a lelkesedéssel, dehogy. Azzal minden rendben. Hanem a távlattal. A madártávlattal. Mert ez a felvétel bizony földközelből, úgymond, földszinti távlatból készült. Bár az is igaz, hogy az utcakövek gondnoka, a veréb is madár, legalábbis a legendás film szerint. Így aztán abból a távlatból is lehet fotózni, abban a távlatban is lehet élni, bár abból a távlatból minden kicsit más, sokkal inkább földhözragadt, mint a manapság már egyre ritkább sztrájk- és tüntetésmentes hétköznapokon.
Így pedig a madártávlatos tudósításokból sok-sok minden kiderül. Megtudom például, hogy „Magyar Péter éppen felrobbantja a Momentum Mozgalmat”, vagy azt, hogy „Magyar Péter jelentkezőket keres az EP-választásra”, ő mondja ki, hogy „Levitézlett, idegennyelvet nem beszélő magyar politikusok vannak Brüsszelben”, másutt meg azt állítják: „Merészet húzott a Fidesz, és most Magyar Péternél pattog a labda”.
Természetesen van itt ezeregy minden. A változatlanul vitézkedő hódmezővásárhelyi polgármester, Márki-Zay Péter azt közli, hogy Varga Judit nem bántalmazott nő. Igen, így, egyenesen. Hiszen a baloldal most is az egyenes beszéd híve. De vajon honnan tudja ilyen biztosan ezt az asszonykímélést, vagy akár az ellenkezőjét is a nagy formátumú politikus?
Én valahogy másként vagyok ezzel. Én nem tudhatom, nem tudom, kinek van igaza. Kinek higgyek, kinek hihetek. Régen, ugye, egyszerűbb volt a világ, létezett a dolgok rendje. Ott volt kapaszkodónak a TACC, amelyet közölt a szovjet hírügynökség, arra aztán mérget vehettünk. Már ha valamelyik zsurnalista éppen arra járt, amerre a dolgok történtek. Csernobilt például nem ejtette útba valamelyik újságírójuk, még madártávlatból sem, így aztán csak napokkal később értesült a világ az atomerőmű szörnyű romlásáról. De valahogy ez bele volt kalkulálva az életünkbe. Mint ahogyan a Népszabi is. A Népszabadság, amelynek főszerkesztője tagja volt a Központi Bizottságnak is. Így aztán rajta keresztül is első kézből jöttek – vagy éppen nem jöttek – a hírek. Mindenről, Gagarinról, Csernobilról, munkasikerekről, munkásőrökről, Fradi–Dózsáról. Meg mindenről. Bár asszonyverésről, amely azért akkoriban is néha-néha előfordult, szinte soha, hiszen a szocialista embertípus nem ver feleséget. Így aztán legfeljebb korhatáros jelentésében a Kék fény tudósított ilyesmiről. Bár azért ez attól is függött, hogy ki verte az asszonyát. Manapság viszont ezt a netről, egyenesen Márki-Zaytól tudjuk, hogy nem volt családi bunyó Magyaréknál.
Hát így. Így Magyar-kodunk, Magyar-ázunk. Már-már bőrig ázunk a nagy magyarkodó szózuhatagban. A nagy átálló ellenálló pedig bizonyára élvezi, hogy na, ez megint az ő napja. Kezdi az időjárással, majd mindenkibe beleköt, aki tőle jobbra létezik. Balra vágyik, akár újabbnál újabb árulás árán is, hiszen arról érzi a mámorító jövő, a hatalom illatát.
A szerző újságíró
