A programszerű költővallomások és önreflexióval vegyes manifesztumok gyakran közelebb állnak az ars poeticákhoz, mint az ilyen című versek. „A mindenséggel mérd magad” költője, József Attila így kezdte Ars poeticáját: „Költő vagyok – mit érdekelne engem a költészet maga?” Nem azonosul a formaelvekkel, a stílus elvárásaival, a poétikai normákkal – inkább önmagával és a szerepével. Nem a külső elvárás irányítja, hanem a belső kényszer. A pillanat helyett az időtlen mindenkorinak ír, merész szóval: az örökkévalóságnak.
A teremtő pillanat (az ihlet, létrehívó alkalom, strukturális dinamika, életlendület) közvetlensége az el nem múló mámorával egyesül. A költő döbbenetet érez a teremtett világ nagyszerűségével szemben. Szorong is, mert a fizikai lét mulandó. Nem ismerheti meg a világ titkait. Versével oldaná a szorongást, megnevezi a dolgokat, próbál formát adni nekik, saját művészi törvényei szerint. A kimondhatatlanra keresi a szavakat. Az egyik József Attila-töredékben olvassuk: „Tizenöt éve írok költeményt / és most, amikor költő lennék végre, / csak állok itt a vasgyár szegletén, / s nincsen szavam a holdvilágos égre.” Egy másik (keltezés nélküli) töredékében a költő poétikai dilemmáinak köntöséből törnek ki egzisztenciális vívódásai. Vajon a versírásnak, mint cselekvésnek, mi a létjoga, van-e „haszna”, ki irányítja a költőt vagy a témát? „Amikor verset ír az ember, / mindig más volna jó, / a szárazföld helyett a tenger, / kocsi helyett hajó. // Amikor verset ír az ember / nem írni volna jó.” A „nincsen szavam” és a „nem írni volna jó” belső küzdelmeire is felel a 20. századi spanyol költő, Felipe Boso (Felipe Segundo Fernandez Alonso). Álljon itt az „… avagy egy vers” című ars poetica két részlete Tandori Dezső fordításában: „nap mint nap egy szóval / kevesebbet szólni // mind lassabban / beszélni / míg végül egy szó kimondása / már egy évig tart // […] // nem várni az utolsó napra / a végső szóval / mert az a végszó / már a túlvilág első szava”.
Irodalom és szocializmus című esztétikai előadásában József Attila „a költészet értelmét” egy remekívű költői képben világította meg. Szerinte az irodalom és művészet nem lehet közvetlen érzelemkifejezés, mert az érzelem csak valami másnak a „formája”, s nem értett azzal sem egyet, hogy a művészetet a játékösztönből vezessük le. A játék helyett belső, egyetemes szükségszerűség munkál. „Nem szükséges, hogy én írjak verset – fogalmazott –, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.” Mintha Valéry hajnali jegyzeteinek párhuzamait olvasnánk a Füzetekből: A költemény „folytonos habozás zengés és értelem között”; a költők azt fejezik ki szavaikkal, „amit szellemükben csak halványan sejtettek”; s a József Attila-i dilemmára is válaszol: „Van valami, ami becsesebb, mint az eredetiség, és ez az egyetemesség.”
Egyetemes emberi és általános művészi szükségszerűség – ez tehát az a „gyémánttengely” harmónia, mely a Jóság melletti kiállással nem engedi uralkodni a Rosszat. Csorba Győző Ars poetica című verse is fölismeri ezt a belső kényszert, utalva a művészi pokoljárásra, ami áldozatvállalás vagy helyettesítő reprezentáció. „Kimondani kimondani – – – / Ismerni kell a rejtezőket / A köddel együtt eltűnnek a rémek // Miért örülnek szörnyeimnek? / Minek botránkoznak meg értük? / A saját szörnyeikre néznek // A pokol korhoz kötött Újra újra / alá kell szállni ellene / Fekete szavak szárnyán kél a nap.”
József Attila Németh Andornak dedikált Ars poeticájában a fizikai érzékelést és az esztétikai gyönyört is fölülírja egy magasabb rendű parancs: „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad!” Az emberi motivációk két végpontja, a szükségletpiramis legalsó és legfölső szintje keretezi a teljes létezést. Az ösztönöket a metafizikai tudat uralja („A tudásnak teszek panaszt”), és az alkotó emberben is munkál a természeti és esztétikai, az univerzális és szellemi-transzcendens egységtudat vágya. A vers így fejeződik be: „Én mondom: Még nem nagy az ember. / De képzeli, hát szertelen. / Kísérje két szülője szemmel: / a szellem és a szerelem!” A képzelet szertelenségének kontrollja másutt is megjelenik. A francia szobrász- és festő Georges Braque írja ars poeticájában: „Szeretem az érzelmet, mely kiigazítja a szabályt. / Szeretem a szabályt, mely kiigazítja az érzelmet. / Átitatódás. Megszállottság. Hallucináció. / Az a gondom, hogy összhangba kerüljek a természettel. […] / A művészetben a haladás nem abban áll, hogy határait kitágítjuk, / hanem, hogy igyekszünk azokat jobban megismerni.”
A mindenség megragadása, az öröklét elérése lehet bár a művész célja, végül rájön: a versek („a lélek árján fénylő forró igék”) „a te múló dalodba csak vendégségbe járnak” – írta Weöres Sándor Ars poetica című versében. Művészi lemondás kell a pillanat teljes, intenzív átéléséhez. „Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat” – olvassuk a felütést. Ne zsenitudattal írjon a költő, hanem élje át emberségének kicsiny voltát, mert csak így szolgálja a géniuszt. A művészt az különbözteti meg mindenki mástól, hogy a saját végességével képes birtokba venni a bejárhatatlan mindenséget. Szakrális értelemben mindenki költő, ha belátja, hogy fölötte áll az Ergon, az isteni mű, így sorsa eleve az öröklét. Kosztolányi a Boldog, szomorú dal végén rezignáltan állapította meg: „Itthon vagyok itt e világban / s már nem vagyok otthon az égben”. Az 1917-es Kosztolányi-vers után Weöres erre is válaszolt az 1956-ban megjelent Ars poeticával: „Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat / s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.”
Weöres Sándor nemcsak versben írt ars poeticát, de doktori disszertációjának is ez volt a témája, így fogadták el 1938-ban A vers születése című (az alcím szerint) meditációt és vallomást. Ennek végén szonettben is szólt a vers haláláról és halhatatlanságáról: „A kincset az idő nem őrzi – nem: / szétrágja, mint a kócjankót a gyermek. / A kincsek másként élnek, jeltelen: // a lélek benső templomán szögellnek, / mint ezer pillér, kos-szarv és perem. / A halhatatlan mű időtelen.”
A szerző irodalomtörténész
