Hát megérkeztünk. Itt van. Eljött. (Attól függ, honnan nézzük.)
Hogy mi?
Hát a szingularitás. No nem éppen úgy, ahogy a transzhumanisták gondolják, de az nem is fog eljönni. Nem lesz rá mód. Mert ők az embert tárgyként szemlélik, a szervetlen univerzum végtelen sok tárgyának egyikeként, akin/amin egyszer csak megtörténik egy minden eddigit határtalanul felülmúló pozitív visszacsatolás. Azonban tévednek. Mert ezt megelőzően az ember alanyként lép be a szingularitásba. Alanyként feloldhatatlan, paradox helyzetbe kerülve biológiai géppé tett önmagával, a transzhumanista nézőpontból váratlanul, azonban éppenséggel törvényszerűen keresi a menekülő utat a nemlétezés irányába.
A transzhumanizmus, de általában a természettudományok nem tudnak semmit kezdeni a hit fogalmával. Nem vallásos hitről van itt szó, hanem egy minden élő lényben meglévő belső, aktív irányultságról, amit nemigen lehet más kifejezéssel illetni, mint a minden kulturális hordaléktól megfosztott, legtágabb értelemben vett „hittel”, ami az entrópiával szemben késztet önmagunk szüntelen működtetésére. Olykor persze a „tudós” is elcsodálkozik, hogy mi az az indokolatlan nyughatatlanság, ami a lényt arra bírja, hogy gigantikus energiák szüntelen mozgósítása által legyen. Holott sokkal egyszerűbb lenne nem lennie. Ez a dilemma – úgy tűnik – sem az állatnál, sem a növénynél nem jelenik meg. Az embernél viszont a tudat működési törvényei miatt tudattalanul is jelen van, méghozzá szoros összefüggésben a létezésbe vetett hittel, mely szintén lehet – sőt általában – tudattalan. Ha azonban a tudatból valamely szélsőséges ok miatt kiszorul a lét értelmébe vetett hit, megkezdődik az alany önfelszámolása. Nem részletezve az önfelszámolás leplezett és leplezetlenebb módszereinak gazdag tárházát, érdemes továbbra is a „hit” fogalmára fókuszálnunk. Van ugyanis ennek egy olyan lényeges tulajdonsága, aminek figyelembevétele nélkül maga a „lényiség” érthetetlen: A hit mindenkor az alanyon kívülre irányul.
Ez az önmagán kívülre irányultság az egyetlen ok, amiért az alany mindig és kényszeresen átlép a jelen pillanatból a következő pillanatba. A hit a jövőbe behatolás potenciálja. Ennek extázisba oldódó megnyilvánulása a nemzés. Az aktus, amivel önmagunk következményét, gyermekünket küldjük a saját lehetőségeinken túli jövőbe. A gyermek a hit manifesztációja. Mi, akik e pillanatban élünk, a gondolatban követhetetlen múltba vesző ős-ősünk hitéből vagyunk. Az ősök hite a származási láncon adódik át a gyermeknek. Ha a láncolat egy pontján a létezésbe vetett hit meggyengül, vagy nem talál önmagán kívülre mutató irányulást, lemenők többé nem manifesztálódnak, a leszármazási lánc elhal. Ezért van mérhetetlen jelentősége minden élő ember számára a saját felmenőivel való összetartozás megélésének, és ezért áll be többnyire helyrehozhatatlan létezési bizonytalanság akkor, ha valamely tragikus esemény, vagy erőszak hatására a gyermek számára ellehetetlenül felmenőivel az életközösség. Jól tudta ezt a történelem feneketlen mélységeiben azonosítható minden hatalom, mert számtalan elvet és módszert alkalmaztak a gyermekek szülőktől való elszakítására, bezárólag a janicsársággal, vagy az éledő kommunizmusban (lásd Szovjetunió) a gyermekek tervezett születéskori állami gondozásba vétele, csakúgy, mint ahogy a transzhumanizmus számára is kizárandó a praktikus tenyésztési folyamatból bármilyen érzelgős kötődés. A szép, új világ elképzelése kíméletlenül logikus, csak éppen közbelép az alany szingularitása, noha a „haladás” megrögzött hívei ilyesmit törvényszerűen nem érzékelnek, és nem is érzékelhetnek. Számukra az a 28 éves holland nő, aki fizikailag jó egészségben május elején eutanáziával tervezi elengedni életét (https://index.hu/kulfold/2024/04/05/depresszio-eutanazia-hollandia-borderline-szemelyisegzavar/?token=06ab10dc9ae5f3cbbe16a256ab675947), esetleg az emberi szabadságjogok kiterjesztésének szimbólumaként, az ember kivívott szabadságának következő fejlődési fokozataként értelmezhető. Íme az ember, aki szabadon dönthet saját élete és halála fölött.
Persze, vannak itt okok felsorolva, úgy, mint borderline személyiségzavar, kísérő tünetként állandó fejfájás, és a megváltó orvosok vallomása arról, hogy ezen a tudomány nem tud segíteni. A tárgyi szemléletben természetesen porszem került a biológiai gépezetbe, s a bölcs tudomány a porszemnek nevet is ad: borderline. Selejtes lett a kicsike, de legalább dönthet arról, hogy így, selejtesen nem kíván élni. Miért is kellene erőltetnie az életet, ha már ilyen kellemetlen lett?
Ezzel a tárgyi szemlélettel szemben az alanyi szemlélet fel sem vetődik. Mert vajon miféle oknál fogva nem jelent meg népbetegségként a borderline szindróma a középkorban? Talán nem azért, mert kénytelen volt kivétel nélkül mindenki teljes hittel az életben maradásán dolgozni, s nem is volt mód a létezésbe vetett hitnek öncéllá válni? Fel sem vetődik, hogy a borderline szindróma nem a gépezet hibája, hanem következménye az önmagán kívüli cél hiányában bekövetkező hitvesztésnek? Vajon miféle oknál fogva akarhatna még valaki gigantikus energiákat megmozgatni az entrópiával szemben, saját létezését folyamatosan átsegítve a következő pillanatba, ha már mindene megvan, ami egyáltalán a szisztematikusan leszűkített tudatába belefér?
Hiszen, amint a transzhumanista próféták mondják: Csak kenyérrel él az ember! Kenyér pedig van dögivel.
Íme, beléptünk az alany szingularitásába. Ezzel azonban csoda nem történt. A csoda előtte volt.
A szerző mérnök-informatikus
