A nyitott kertkapun jött be, leült és nézte az én hiábavaló próbálkozásomat, hogy a gyepemet a taracktól megszabadítsam. Felálltam közelítettem feléje, de elfutott. Ám másnap megint ott volt, és már közelebb jött, a harmadik nap pedig már meg lehetett simogatni, és azután az ételt is elfogadta, ebben a sorrendben, a simogatás volt a pecsét, hogy barátok leszünk, a Cicmic és én. A Cicmic az út túlsó oldalán lakó anya és lánya tulajdona volt, előéletéről csak annyit tudtam meg, hogy egyszer már megkölykezett, ebből számítottam ki később, hogy mikor hozzám került kétéves körüli lehetett. De eleinte csak barátkoztunk, én Pesten laktam, csak hétvégeken mentem le a sukorói hétvégi házunkba, ekkor, ahogy megérkeztem, a Cicmic az út túloldalán lévő dombról égnek álló farokkal sétált le hozzám. Nem nagyon értettem én a macskanyelvet, csak később tudtam meg, hogy ez az öröm jele, a Cicmic örül, hogy ismét láthat. Nos, ez így ment egy pár hónapig, ám anya és lánya elköltözött, és a macskát is magukkal akarták vinni, de a macska kiugrott a kezükből, és odaszaladt a mi házunk kapujához, és keservesen nyávogott. Ekkor felhívtak, hogy a macska nem akar velük menni, én meg azonnal kocsiba ültem és lementem hozzá. Attól kezdve lett Cicmic és az én macskám. Nem nagyon szeretem, ha a Cicmiccel való kapcsolatunkra úgy utalnak, hogy én a gazdája vagyok, vagy pláne, hogy a tulajdonosa. Én úgy fogom fel, hogy a macska szabad akaratából csatlakozott hozzám, nem vettem, nem vagyok a gazdája, hanem ő a társam. Egyébként ma már a kutyát és a macskát, de lehet, hogy még más állatokat is társállatoknak hívják, ami helyes is. Olvastam egy felmérésről, amelyben a macskatulajdonosokat megkérdezték, hogy a macska családtag-e, és a válaszadók 95 százaléka azt mondta, hogy igen.
Abban az időben télen nem jártam le a hétvégi házunkba, amely eredetileg egy pincével ellátott présház volt, a nyolcvanas években alakítottuk át, hogy lakható legyen. Ám teltek az évek, és pénzünk is több lett, mint hogy magunk csináltunk a villanyszereléstől a csempézésig mindent, és úgy döntöttük, hogy a présházat kis átalakítással téliesítjük. Akkoriban, ez az 2010-es évek legeleje, az Európai Parlamentből hazatérve éppen munkanélküli voltam, így volt bőven időm, hogy kis maketteket gyártsak arról, hogy miképp képzelem el az átalakítást. Ám a szomszédasszonynak nem tetszett az első változat, és a feleségemnek is voltak ötletei, nem ragozom, a végén a kis átalakítás egy elég nagy méretű családi házat eredményezett, amelyet azért télen teljesen egyedül hagyni nem nagyon akartunk. Ebben a döntésben sokat segített Cicmic. Az első közös telet azonban még egyedül töltötte az udvaron lévő szerszámos kamarában, a szomszédok felügyelték, akiknek szintén volt néhány macskájuk és kiváltképp szeretetük a macskák iránt.
Kora tavasszal mentem le most már állandóra, ám Cicmic várandós lett, és gyorsan kellett cselekedni, amit egyébként ajánlanak is, mert a macska elég szapora állat. A sukorói állatorvos el is vállalata a beavatkozást, de el kellett oda vinni a macskát. Nos ekkor szembesültem azzal, hogy a macska az egy meglehetősen önálló lény. Macskaketrecem nem volt, és úgy gondoltam, hogy a macska majd ellesz a hátsó ülésen. Ám ahogy betettem, rögtön ki is ugrott, és jó pár próbálkozás után tudtam csak olyan gyorsan becsapni az ajtót, hogy a Cicmic benn is maradjon. Elmondhatatlan, hogy milyen cirkuszt csinált, és komolyan féltem attól, hogy esetleg a meglehetősen nagy és éles szemfogaival nekiesik a nyakamnak. De végül sikerült neki az ablaktörlőt beindítania, amitől úgy megijedt, hogy bebújt a lábamhoz, ráadásul a fékpedál alá. Végül azért mindketten szerencsésen megérkeztünk az állatorvoshoz, és az ő segítségével sikerült a macskát a kocsiból épségben kiemelni. Akkor tanultam meg, hogy a macskát a hátán a nyakához közel kell megfogni, akkor megjuhászodik.
A macska kapott egy szép gallért, és én minden reggel és este pórázon vittem ki a kertbe, hogy elvégezze a dolgát, amit becsülettel meg is tett, valahogy tisztában volt azzal, hogy a lakásba nem lehet bepiszkítani, és nem is tette soha. A szomszédasszony ötlete volt a macskaajtó, amelyet beszereztem, és nagy kínnal (órákat a földön hasalva) be is szereltem, ám hátra volt, hogy a macskának megmagyarázzam, hogy mi is az a macskaajtó. A macskaajtó elvben szelektív volt, csak azokat a macskákat engedi be, amelyek „be vannak programozva”, ehhez azonban a leírás szerint a macskát át kell tolni a macskaajtón. Aki ezt leírta, nyilván sohasem próbálta meg, nekem sem sikerült. A végén azt próbáltam, hogy megfogtam Cicmic mellső lábát, és mutattam neki, hogy ha megnyomja a nyílást fedő plexilapot, az kinyílik. A dolog így sem ment, ám egyszer csak keresem a macskát a lakásban, és nincs sehol. Amire én nem tudtam rávenni, azt megtanulta magától, de a visszajövetel még problémás volt, mert ha be akart jönni, ott egy másik macskát látott, megint meg kellett magyarázni, hogy ha a lábával megnyomja a plexilapot, az a másik macska nyomban eltűnik. Érdekes módon kóbor barátainak ez nem jelentett problémát. Egy vasárnapi ebédre szánt és előző nap a mélyhűtőből kivett csirkecomb az éjszaka eltűnt, és elég sokára jöttünk rá, hogy mi történhetett, a fóliát, amelybe betekerve volt, a kertben meg is találtuk. Azóta a kifagyasztás zárt helyen történik.
A kutya sokkal okosabb, mint a macska, viszont rendszeres törődést (reggel, este sétáltatás) igényel, amely rendszerető gazdit kíván. Én nem egészen vagyok az, így a magát többé-kevésbé ellátó macska nekem ideális társ. Igyekszem megérteni a macskabeszédet, azt már tudom például, hogy ha a tíz körmével a combomnak esik, azt jelenti, nincs mese, játszani kell vele. A játék azt jelenti, hogy húzkodok egy rongyegeret, és Cicmic egy rejtekhelyre elbújva egyszer csak előugrik, megfogja. Megfogja az igaziakat is, nem irigy, hoz is eleget, nemcsak egeret, hanem gyíkot és néha patkányt is. A madarakat viszont szőröstül bőröstül vagy inkább tollastul, csőrőstül képes megenni, úgy, hogy legfeljebb néhány pihe és egy vércsepp marad utánuk. Nem szép, de azt írja a macskakönyv, hogy erről nem lehet leszoktatni, és így nem is próbálom.
Soha nem gondoltam volna, hogy az állatok intenzív érzelmi életet élnek, például, hogy egy kutya tud sírni. Volt persze macskánk gyerekkoromban is, de hetven évvel ezelőtt még az volt az általános felfogás, hogy az állatok oktalanok, talán a pásztorkutyák kivételével. Az elmúlt évtizedekben, ahogy az etológiai kutatások révén egyre többet tudunk az állatokról, ennek nyomán rengeteget változott a róluk alkotott képünk. Csányi Vilmos azt írja, hogy a kutyák szőrös gyerekek, értelmi szintjük a néhány éves gyermekeknek felel meg, ezt szerintem, egy-két évvel alacsonyabb szintre helyezve a mércét, a macskákról is el lehet mondani. Van – vagy inkább volt – egy olyan vita, hogy a macska csak az élelemért kedveli az embert. Ezt azóta cáfolták, és én is megerősíthetem, hogy a macskám a szeretetre, a simogatásra jobban vágyik, mint az eleségre, amelyet szükség esetén maga is be tud szerezni. Most is, ha valamely dolgom végeztével hazatérek, a macska valahonnan mindig előkerül, szerintem már az autó hangját is felismeri, és a bejáratnál magasra tartott farokkal vár. Néha beugrik az ölembe a hátára fordul és sokáig néz a szemembe, nem tudom, mi járhat a fejében, de gondolom a hosszan egymás szemébe nézés, akár az embereknél, a mély és kölcsönös szeretet jele.
Nem akarom tanítani Cicmict, azt mondják, a macskát nem is nagyon lehet, elfogadom olyannak, ahogy a természet kialakította. Ezzel együtt azt gondolom, hogy társai közt meglehetősen intelligens. Nem ugrik fel oda, ahová nem kell, nem rántja le az abroszt, és megérti, hogyha nekem mennem kell, akkor már nem ülhet tovább az ölemben. Igaz, nem rohan, ha hívom, előbb megmosakszik, majd jól körülnéz, mintha más fontos dolga lenne, de a végén mégis odajön hozzám, és ennyi nekem elég is.
Cicmic most nyolc-tízéves lehet, még elég fürge, hogy megfogjon egy madarat, én 82 éves vagyok, már jobbára csak a lépcső korlátját fogom erősen, kíváncsi vagyok, melyikünk húzza tovább.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
