Addig is sejtették, mi zajlik Oroszországban, és addig is egyértelmű volt, hogy a bolsevik hatalom nem tűr konkurenciát, és véresen megtorol minden ellenállást. Ám ekkor, 1921 márciusában afelől sem hagyott kétséget, hogy nem csak az osztályellenségnek bélyegzett milliókat, hanem a saját tömegbázisát sem kíméli. Hiszen az uralkodó osztálynak hazudott munkásság és parasztság soraiból származó katonák és matrózok kérték számon először az ígéreteket, amik hatására életüket és vérüket nem kímélve harcoltak a bolsevikok hatalmáért, és vitték győzelemre az ügyüket.
Ha megismerjük a kronstadti matrózlázadás történetét, sok mindent sajnálhatunk, elsősorban az elveszett fiatal életeket. Azonban az illúziók elvesztése legalább ennyire fájdalmas lehet. A már mindennel tisztában levő utókor semmin sem lepődik meg, a jelenidő eseményei közt őrlődő kortárs ember számára azonban minden seb friss, minden fájdalom eleven, és minden elveszett remény pótolhatatlan. Márpedig ennek a balti városnak az utcáin éppen a remény veszett el. Hosszú ideig úgy tűnt: örökre.
1920-21 telére a polgárháború közepette kiépülő bolsevik rendszer helyzetét egyaránt jellemezték a katonai kudarcok (a lengyelektől Varsónál elszenvedett vereség), és a nemzetközi elszigeteltség: Nyugaton nem tört ki forradalom, és Oroszországot több oldalról is katonai intervenció fenyegette. Megszüntették a magánvállalkozásokat, a földhöz juttatott parasztságot korlátozták földjei szabad használatában, és bevezették a jegyrendszert. Az élelmiszerellátás a világháborús szintnél is gyengébb volt, több helyütt éhínség tört ki. Egyre nőtt a belső elégedetlenség, hiszen mindenki láthatta, hogy a Lenin vezette szovjet állam a „dolgozó osztályok uralma” helyett egy párt diktatúráját, a demokrácia helyett pedig a bolsevik parancsuralmi rendszert valósítja meg.
A világ ekkor láthatta először, amit nagyapám úgy fogalmazott meg: a bolsik mindig hivatkoznak valamire.
Hiszen kategorikusan elutasították az amúgy nyilvánvaló igazságot, hogy ezek a bajok a rendszer lényegéből fakadnak, hogy a bolsevizmus gazdaságilag életképtelen, a kommunista rendszernek pedig semmi köze nincs és nem is lehet a demokráciához. Szerintük minden baj okozója a belső reakció, ami összejátszik a nemzetközi burzsoázia belföldi és külföldi lakájaival azért, hogy a szocialista rendszer csodálatos célkitűzéseit meghiúsítsa. Sokunknak ismerős a szöveg, hiszen ezt a mantrát egészen a szovjetrendszer összeomlásáig unalomig hallgathattuk. A kommunistáknak sosem volt erős oldala a fantázia.
Azonban 1917 októberének katonái és matrózai, akik közül a Téli Palota elfoglalóinak nagyrésze került ki, naiv módon hittek a bolsevikok ígérte szabadságban, jólétben és demokráciában. Akik addig a rendszer tömegbázisát jelentették, úgy érezték: most is hallatniuk kell a hangjukat.
1921. február 28-án a Pétervár melletti kronstadti flottabázis horribile dictu valóban demokratikusan megválasztott küldöttjei a Petropavlovszk csatahajón megfogalmazták és szavazatukkal erősítették meg azt a 16 pontos dokumentumot, ami a Kronstadti program néven vonult be a történelembe. Nincs helyünk az összes pontra, csak a legfontosabbakra – már csak azért is, mert a kívánságokat indokolttá tevő körülmények is világosan tükröződnek bennük.
1. A jelenlegi szovjetek nem fejezik ki a munkások és a parasztok kívánságait, ezért meg kell szervezni a szovjetek újraválasztását titkos szavazással, gondoskodva minden munkás és paraszt számára a szabad választási propagandáról.
2. Biztosítani kell a szólás- és sajtószabadságot a munkásoknak és parasztoknak, az anarchistáknak és a baloldali szocialista pártoknak
3. Biztosítani kell a gyülekezési jogot a szakszervezeteknek és a munkásszervezeteknek.
Kitér továbbá arra, hogy minden politikai foglyot szabadon kell bocsátani, a börtönökben és a koncentrációs táborokban fogva tartottak ügyét pedig ki kell vizsgálni. Fel kell oszlatni a munkahelyeken és az államhatalmi szervekben tevékenykedő, gyakorlatilag az emberek utáni kémkedéssel és besúgással foglalkozó bolsevik szervezeteket.
11. Teljes cselekvési szabadságot kell biztosítani a parasztoknak a földjükön és jogot kell kapniuk állattartásra…
15. Követeljük az iparűzés szabadságát…
Az itt nem idézett pontokat is figyelembe véve ebben a rövid dokumentumban hatszor szerepel a szabadság szó, és minden egyes pontban olvasható a követeljük és a kell is. Olyan kulcsszavak ezek, amik – bár magától értetődőnek tűnnek – minden diktatúránál kicsapják a biztosítékot. A kronstadtiak pedig még nem sejthették, hogy a világtörténelem legkeményebb diktatúrájával húztak ujjat. Igaz, efelől nem tartották őket sokáig bizonytalanságban…
A Finn-öböl közepén levő Kotlin-szigeten Nagy Péter cár építette az erődöt és a várost, amely máig a flotta északi bázisa, és a tengerésztisztképzés központja Oroszországban. Fekvése kitűnő: minden oldalról jól védhető, és megkerülhetetlen. Az akkor még kizárólag szárazföldön megközelíthető város szinte államot alkotott az államban, a demokrácia talán ott érvényesült egyedül a hatalmas országban.
Ne részletezzük, milyen piszkos eszközökkel próbált a bolsevik párt kizárólagos befolyásra és hatalomra szert tenni Kronstadtban. Ők a lényegükből fakadóan minden elégedetlenségre és minden nekik nem tetsző kísérletre terrorral válaszoltak. Márpedig az ország állapota már ekkor előrevetítette a rendszer gazdasági életképtelenségét és minden társadalmi kompromisszumra való alkalmatlanságát. Ezek a bizonyos „kronstadti pontok” pedig éppen a bolsevik dogmák ellenében kínáltak megoldást a szociális problémákra a nagyobb demokrácia és a tágabb gazdasági lehetőségek követelésével.
A bolsevikok Mihail Kalinyint (a későbbi államelnök és a Kalinyin-sugárút névadója, aki akkor még „csak” a Szovjetek Osszoroszországi Végrehajtó Bizottságának elnöke volt) küldték a városba, hogy március 1-én nagygyűlésen szóljon az egyre parázsabb hangulatban gyülekező emberekhez. A kommunista és „a nép” találkozása azonban sem akkor, sem később nem tartogatott semmi jót a jövőre nézve. A gyűlésen az emberekből kitört a keserűség és a felháborodás, és Kalinyin hiába próbálta hatalmi szóval „megregulázni” őket; gyakorlatilag kezdetét vette egy újabb forradalom.
Tanulságos, hogy a bolsevik hatalom itt is ugyanolyan tömegbázis nélkülinek és könnyen lebonthatónak bizonyult, mint akár nálunk, 1956-ban. A város vezetésére titkos szavazással megalakult az öttagú Ideiglenes Forradalmi Bizottság, ami aztán további tíz taggal bővült. Ugyancsak titkos szavazással választott bizottságokhoz került a város ügyeinek intézése. Határozott intézkedések történtek a hírhedt CSEKA és táborainak megszüntetésére, a halálbüntetés eltörlésére, és a munkavállalói érdekképviselet újból a szabadon választott szakszervezetekhez került át.
A felkelés jelszava ismert lett egész Oroszországban, sőt külföldön is: Minden hatalmat a szovjeteknek és nem a Pártnak!
Leninnek és a pártvezetésnek lépnie kellett. Ötvenezer katonát mozgósítottak, a Kotlin-szigetet a befagyott tengeren zárták körül, és a kronstadtiak szárazföldön maradt hozzátartozóit túszként kezelték. A matrózok ellen küldött sereg parancsnoka az a Tuhacsevszkíj tábornok volt, aki nemesi családból származó cári tisztként állt a kommunisták mellé – hogy aztán a sztálini tisztogatásoknak ugyanúgy áldozatául essen, ahogy a számolatlan és ismeretlen százezrek. Igazi kommunista hazugságként elterjesztették, hogy a városban egy fehérgárdista tábornok szít lázadást az Antant hathatós közreműködésével, a matrózok célja pedig a cári rendszer visszaállítása. A kormány fenyegetésekkel teli ultimátumát röpcédulaként, repülőgépekről szórták a városba.
A város azonban hallgatott. Tuhacsevszkíj elrendelte a tüzérség bevetését.
A kronstadtiaknak tizenháromezer matrózuk és legalább kétezer fegyveres civilük nézett szembe a Vörös Hadsereggel, a hadihajókat is beleszámítva 168 tüzérségi lövegük és 68 géppuskájuk volt. Hatalmas erő, azonban a lőszerkészlet és az élelmiszer-tartalékok igencsak szűkösek voltak; a matrózok tisztában voltak vele, hogy az aktuális erőviszonyok alapján az ügyük kudarcra ítéltetett.
Miközben a bolsevikok tüzérségének a hajóágyúk feleltek, a kronstadtiak megpróbálták maguk mellé állítani a jogos sérelmek miatt lázongó hátországot. Azonban a bolsevikok a matrózok mellé álló oranienbaumi repülőegység 45 tagját statáriális eljárással főbe lőtték, a nélkülöző szentpéterváriaknak pedig ruhát, cipőt és élelmet osztottak, az elégedetlenség mintegy „tüneti kezeléseként”.
Ez jó döntés volt. A nincstelen embereket a legkönnyebb lekenyerezni.
A tüzérségi előkészítés után gyalogsági roham következett – már ahol. A vöröskatonák több helyütt átálltak vagy megadták magukat. A kronstadtiak keményen és halált megvető bátorsággal harcoltak, így a bolsevikok géppuskásokat küldtek támadó csapataik hátába, akik irgalom nélkül lekaszálták a visszavonulókat.
Ez még a második világháborúban is bevett módszer volt…
A bolsevikok az ország minél távolabbi részéről kezdték katonák toborzását, akiknek be tudták mesélni a „burzsoá restaurációról” szóló hazugságot, és azt, hogy a felkelt matrózok tulajdonképpen nem is azonosak az októberi hősökkel. Az újoncoknak nem volt lehetőségük, hogy ellenőrizzék: a matrózok a valódi demokráciáért harcolnak, és 90 százalékuk még 1917 előtt vonult be tengerésznek…
Március közepére kifogyott a lőszer és az élelem, és drámaian megfogyatkoztak a védők is, akik között az ágyútűz és a kézifegyverek egyaránt taroltak. A támadókat azonban a matrózok géppuskái tizedelték meg – hiszen minden fedezék nélkül kellett a jégen rohamozniuk.
A bolsevikok végül áttörtek, de a városban sokáig a sztálingrádira emlékeztető véres közelharc tombolt. Március 17-én Tuhacsevszkíj elrendelte a harci gáz bevetésre való előkészítését, ha a hagyományos fegyverek kudarcot vallanának.
Pedig jól tudta, hogy a városban több száz nő és gyerek van.
Az utolsó harcok a Tolbuhin világítótoronynál folytak, de még aznap több százan vágtak neki a befagyott tengernek, hogy gyalogszerrel átjussanak Finnországba. A védők mintegy 600 embere esett el, és majdnem 1000 volt a sebesültek száma. A 2500 fogoly legalább egyharmadát a helyszínen kivégezték a bolsevikok.
További 11 embert a származása alapján választottak ki: volt közöttük nemesember, papi családból származó, és tehetősebb paraszt. Őket nyilvános tárgyalásokon ítélték halálra, és nyilvánosan is végezték ki; bizonyítandó, hogy a felkelés mögött nem a „dolgozó nép fiai”, hanem a „reakció lakájai” állnak.
Az életben hagyott kronstadti tengerészek közül sokan a hírhedett Szoloviki-lágerben végezték, de ami még inkább mutatja a bolsevik rendszer lényegét: nem csak ők, hanem családtagjaik is. Aztán bő másfél évtizeddel később a mérges gáz bevetését fontolgató Tuhacsevszkíj is aláírta a maga vallomását arról, hogy német kém volt, mielőtt tarkón lőtték volna. A vallomáson szabad szemmel is tisztán látni a vércseppeket.
Persze, sosem volt német kém, éppolyan ártatlan volt, mint a sztálini tisztogatások többi áldozata; a kronstadti felkelés történetének ismeretében azonban valahogy nem tudjuk annyira sajnálni.
Az Oroszország – és több mint féltucat európai ország – sorsát hosszú évtizedekre eldöntő évek krónikája nem lehetne teljes Kronstadt tragikus hősei nélkül. Ezek az emberek szovjet matrózokként vívtak ki maguknak méltó helyet a demokrácia huszadik századi mártírjai között abban a században, amikor a „szovjet” és a „demokrácia” fogalmai a lehető legtávolabb kerültek egymástól. Pedig talán ők verték be az első szeget a bolsevizmus koporsójába.
Emlékezzünk rájuk kegyelettel.
A szerző jogász, író
