– Akadémia székfoglaló előadásának egyik alaptétele volt, hogy a trombita – az idők kezdetén annak fából készült változata – transzcendens üzenetek hordozójaként, közvetítőjeként kísérte az emberiséget. Trombitatanár édesapjának köszönhetően Boldoczki Gábor is születése óta hallja, értelmezi választott hangszerét?
– Mondjuk olyan nincs, hogy ne hallanánk, ha megszólal a trombita… Különleges hangjával valahogy utat talál az ember lelkéhez. A ráismerés élményével készültem az akadémiai székfoglalómra, tekintettem át a trombita szerepét a történelemben. Előadásomban arra törekedtem, hogy ne száraz, tudományos értekezést tartsak, vagyis a laikusok, ismerősök, barátok és családtagok – édesapám, feleségem zenész, a testvérem viszont informatikus – megértsék a mondandómat. Édesapám a kiskőrösi zeneiskola trombitatanáraként ment nyugdíjba, nekem természetes volt, amikor kilencévesen elkezdtem trombitálni. Ebben semmi kényszer vagy szigor nem volt, de arra azért odafigyeltek otthon, hogy rendszeresen gyakoroljak.
A rendszerességet magam is fontos tényezőnek tartom, bármibe fogjon is az ember, mert a gyakorlás meghozza gyümölcsét. Érdeklődési körömet meghatározta matematika-fizika szakos gimnáziumi tanár édesanyám is, nem volt tehát egyértelmű, hogy zenei pályára lépek. De ettől még kitartóan gyakoroltam. Sok munka, küzdelmes időszak, és jó néhány fantasztikus tanáregyéniség vezetett el a sikerhez. 1996 őszén a genfi volt az első nemzetközi trombitaverseny, amelyen részt vettem, és átvettem a harmadik helyezésért járó díjat – épp a huszadik születésnapomon. Ezt jelnek vettem: akkor, aznap döntöttem el, hogy trombitaművész szeretnék lenni.
A teljes interjú itt olvasható: https://www.mma.hu/muveszeti-hirek
