Bevallom, már alig olvasom a német nyomtatott sajtót, a müncheni „Pravdát”, a Süddeutsche Zeitungot egyáltalán nem, a Weltet és a Welt am Sonntagot is csak időnként. Amikor azonban az alcím úgy szól, mint a Welt am Sonntag 2024. április 21-i számában, azon fennakadok. Nagyon nehezen viselem, hogy a jelenlegi kormánypolitika általánosítható egy ország teljes lakosságára, és a magamfajta embereket Putyin-rajongóknak becsmérlik, csak mert felismerik a geopolitikai realitásokat. Philipp Fritz, a Welt varsói tudósítója Szlovákia és Magyarország lavírozó politikájáról azt írja, hogy „A szlovákokat és a magyarokat Putyin-rajongóknak tartják az EU-ban.” Remélem, a tudósító úr ismeri valamennyire a földrajzot, és tudja, hogy pontosan hol is vannak ezek az országok. Nem Párizs és nem is Washington közelében. Ha ez a szláv testvérháború Putyin, a NATO, az EU vagy bárki más jóvoltából eszkalálódik, akkor ez a két ország – amely valamikor egy volt, a mi Magyar Királyságunk – az első között lesz, amely megszenvedi. Ahogy oly sokszor a történelemben, amikor a nagyhatalmak újra és újra eltaposták őket. A marxista történelemhamisításnak hála, Németországban szeretik azt mondani, hogy a nacionalizmus háborúhoz vezet. Honnan veszik ezt a badarságot? A valóságban a nagyhatalmi törekvések vezetnek szinte mindig háborúhoz!
„Az EU keleti bővítése nem állt közel a nyugat-európaiak szívéhez” – állapítja meg megdöbbentő realizmussal egy másik német elemző, Thomas Schmied az EU 2004. május 1-jei keleti bővítése alkalmából. (Pedig nekünk annyira fontos volt, hogy egy német golfozó sporttársammal Budapestre jöttünk ünnepelni.) Schmied úr kijelentése a bővítésről való igaz, Nyugat-Európa ma is ennek megfelelően viselkedik. Arrogánsan, mindentudóan és kioktatóan. A történelmi ismeretek hiánya miatt ezekben az országokban még mindig nem ismerik fel, hogy Közép- (és nem Kelet-) Európa „évszázadokkal ezelőtt az európai civilizáció szerves és formáló része volt”. Örömteli ezt egy német újságírótól olvasni, még ha csak Milan Kunderát idézi is. Sőt… Közép-Európa „gyakran modernebb volt, mint a Nyugat. Közép-Európában nem voltak vallásháborúk, de volt vallási tolerancia és néha multikulturális valóság”. Mint például Erdélyben, egészen az első világháború utánig.
Ugyanez a szerző később azt írja, „hogy Oroszország nem tartozik Európához”.
Hmm. Földrajzilag Oroszországnak az Uralig terjedő nyugati része egyértelműen Európa része. És az is marad, függetlenül a jelenlegi háború kimenetelétől.
A tragédia az, hogy Európának a jelenlegi folyamatokba nincs beleszólása. Nincs hozzá sem gazdasági, sem katonai súlya. Valamikor tíz évvel ezelőtt az EU államfői – mint oly sokszor – csak fáradtan és ostobán mosolyogtak, amikor Orbán Viktor egy erős közös európai hadsereg létrehozását indítványozta, mert tudta jól, hogy a békéről is legjobban az erő pozíciójából lehet tárgyalni. Ezen a területen az „egyre szorosabb unió” egyáltalán nem látszik működni. Csak ott és akkor akarták a „közeledést”, ahol a 2004-ben csatlakozókat kritizálni lehetett, Például amikor a választóik olyan pártokat juttattak kormányra, amelyek nem voltak népszerűek Brüsszelben. Ha Ausztria a földgázimport 95 százalékát Oroszországból szerzi be, akkor minden rendben, ha Magyarország teszi ugyanezt (mert mint tudjuk, neki sincs kikötője), akkor a brüsszeli és strasbourgi Orbán-gyűlölők ordítanak, mint a fába szorult féreg. És a Welt am Sonntag is ugyanezt teszi. Csak Magyarországot támadják, bármiért, Ausztriát meg sem említik. A lejárató propaganda velünk szemben kötelező.
A legtöbb ország évekig átlátszó kifogások mögé bújt, hogy miért nem fizette meg soha a 2 százalékos NATO-hozzájárulást. Németország sem volt kivétel. Ezt sem tette szóvá senki.
Engem személy szerint nem érdekel Putyin. De figyelemre méltó az út, ahogyan az egykor ünnepelt, meglehetősen békés Bundestag-beszéde óta a leggyűlöltebb emberré vált. Sok kérdés megválaszolatlan vele kapcsolatban. Vajon más politikus mit tett volna a helyében, ha szomszédjai – figyelmen kívül hagyva a semleges zónát –, egy hozzá nem baráti katonai szövetséghez csatlakoznak? Ha országa körül gombamód szaporodnak az amerikai támaszpontok? Ha a német kancellár utólag beismeri, hogy a keményen megtárgyalt minszki megállapodás csak időhúzásra szolgált, azaz valójában becsapták? Mit tenne, ha határain túl élő nemzettársait kisebbségi jogaitól megfosztják és fizikailag bántalmazzák? Mint ahogy Ukrajna tette az ott élő mintegy nyolcmillió őshonos orosz kisebbséggel? Az az Ukrajna, amelynek területéről a történelmi Oroszország származik? Meddig állnának tétlenül?
Putyinnal szemben felhozni, hogy a határokat nem lehet elmozdítani, nevetséges. Mi történt például Jugoszláviával? Ki bombázott ott a nemzetközi jogot megsértve? Honnan jön ez a primitív „fekete-fehér” gondolkodás? Lenne rá néhány ötletem.
Thomas Schmied azt állítja, hogy „az ember azt hitte, hogy 1989-ben a béke korszaka köszöntött be”. Kik hitték? Tény, hogy a Varsói Szerződés felbomlott, az orosz katonák hazamentek, de a NATO, az amerikaiak Európában maradtak. Ez önmagában is ellentmond a szerző „béke korszakáról” szóló állításának. Miért maradt a NATO, ha kitört a béke korszaka? Ki ellen kellene védekezni az örök béke idején? Szóval ezt a kijelentést senki nem hitte el, legalábbis az Atlanti-óceán túloldalán, de Európában olyan szépen hangzott.
Húsz évvel a keleti bővítés után itt az ideje felismerni, hogy minden EU-tagállamnak ugyanazok a jogai és kötelezettségei. Nincsenek politikai iránytól függően jobb vagy rosszabb országok. Csak különbözőek vannak. A 2004 utáni EU nem a 2004 előtti EU, ami bizonyára fájdalmas olyanok számára, akik mindig is jobbak vagy elsők akartak lenni az egyenlők között, és szívesen leckéztettek másokat. Itt az ideje, hogy ennek vége legyen. A szuverén államok polgárai maguk választják meg a kormányukat. A brüsszeli bürokratáknak, beleértve a biztosokat is, ehhez semmi közük, semmi beleszólásuk nincs. Nekik a szerződések őreként kell teljesíteniük a feladatukat. Nem az a dolguk, hogy beavatkozzanak az országok belügyeibe.
És itt az ideje, hogy komolyan vegyük Orbán Viktornak az uniós haderőre vonatkozó javaslatát, amelyet annak idején arrogáns módon kinevettek. Attól tartok, hogy ez lesz aztán a következő hatásköri csetepaté a nagyok között.
Fautoribus et amicis sacrum esse.
A szerző Svájcban élő magyar fogorvos
Fordította: Rab Irén
