Három héttel a berlini fal lebontása után, 1989. november 30-a reggelén, az 59 éves Alfréd Herrhausen szokás szerint munkahelyére indult. A Deutsche Bank elnöke, a felkapott Seedammwegben, Frankfurttól 20 kilométerre északra lévő otthonában beszállt a rá várakozó három gépkocsiból álló konvoj középső, páncélozott Mercedesébe.
A konvoj Herrhausen lakása és a bank épülete közötti útvonalat rendszeresen változtatta, de november 30-án az elővigyázatossági intézkedések még sem tudták megóvni a bankigazgató életét. Bad Homburgban, egy forgalmas, fákkal szegélyezett útszakaszon, egy parkoló biciklire erősített 15 kilós bomba felrobbant a páncélozott gépkocsi mellett, a detonáció több méter magasra lökte a Mercedest, kitörte az ablakait, és feltépte az ajtókat, a motorháztetőt és a csomagtartót. A szemtanúk elmondása szerint az autó azonnal kigyulladt.
A kérdés azonnal felmerült, kiknek állt érdekében, hogy Herrhausent eltegyék láb alól? A német bankár Helmuth Kohl legfőbb pénzügyi tanácsadója volt. A német kancellár jártas volt a történelemben, a nemzetközi politikában, de keveset értett a pénzügyekhez. Ezért általában ezekben a kérdésekben a bankelnökre hallgatott. Herrhausen vesztét éppen a kancellárhoz fűződő barátsága okozta, pontosabban az, hogy olyan tanácsot adott, amely enyhén szólva nem nyerte el a globális pénzügyi körök tetszését.
Herrhausen felismerte, hogy a rendszerváltás folyamatát élő kelet-közép-európai országok gazdasági talpra állításának egyik, talán a legfontosabb feltétele, ha elengedik ezeknek az államoknak az adósságát. Az elképzelés az volt, hogy ezzel Németország és Nyugat-Európa is jól járna, hiszen így a kontinens két része között élénk együttműködés valósulna meg.
Ez a terv azonban csak akkor lett volna megvalósítható, ha Kohl radikálisan szakít a nemzetközi pénzügyi közösség addigi monetáris politikájával. Ennek megtörténte viszont alapvetően befolyásolta volna a második világháború után kialakult hatalmi viszonyokat Európában. Ráadásul küszöbön állt a német újraegyesítés, amely még több lehetőséget adott Németországnak, hogy befolyását érvényesítse a keleti régióba.
Alfred Herrhausen különösen Magyarország és Lengyelország megsegítését tartotta fontosnak
Fotó: ROLAND HOLSCHNEIDER / DPA / dpa Picture-Alliance
Kohl tehát a kelet-európai rendszerváltást összekapcsolta egy messze tekintő gazdasági újjáépítő programmal a kontinens keleti régiójában.
„Szegény, öreg Németország, túl nagy Európának, túl kicsi a világnak” – mondta akkortájt Henry Kissinger. A tapasztalt diplomata viszont úgy vélte, hogy jobb, ha Németország globális befolyása kicsi marad, de azt is tudta, hogy a monetáris politika megváltoztatása Európában sokat ártana Amerikának, amelynek célja – lásd most Ukrajnában a termőföldek felvásárlása –, hogy egy-egy befolyása alá került országból „kipumpáljon” annyi hasznot, amennyit csak lehet.
Ha felépült volna egy új monetáris modell Európában, akkor ez óriási konkurenciát jelentett volna az Egyesült Államoknak.
Tehát, Washingtonnak az volt, az érdeke, hogy ezt megakadályozza. Herrhausent néhány nappal azelőtt ölték meg, hogy a pénzügyi változtatásokkal kapcsolatos terveit a Világbankban tervezett beszédében kifejthette volna. A Der Spiegel német hetilap akkor megjelent cikke szerint Kohl kancellár elveszítette egyik igen közeli munkatársát, aki képes volt mélyenszántó, a dolgok lényegét értő elemző stratégiai gondolkodásra.
Herrhausen halála megrázta Kohl kancellárt, és kormányát is megfélemlítette.
A hivatalos verzió szerint Herrhausent a Vörös Hadsereg Frakció – német nevének rövidítése RAF – harmadik generációja ölte meg. Ezt a verziót már akkor sem fogadta el a széles közvélemény, a terrorizmus szakértőiről már nem is beszélve. Herrhausen megölésének körülményei a közelmúltban ismét terítékre kerültek, amikor tavaly „A bankár és a bomba” címmel filmsorozatot készítettek a merényletről.
Az alkotás német producere, Gabriela Sperl, a The Hollywood Reporternek nyilatkozvakijelentette: Alfred Herrhausen meggyilkolása utáni napon filmet akartam készíteni róla, mert tudtam, hogy a hivatalos történet, amit elmondanak nekünk, egyszerűen nem igaz.
Már jó ideje a RAF kipécézte magának a „pénzembereket” köztük Hanns-Martin Schleyert, a német gyáriparosok szövetségének elnökét is elrabolta és megölte 1977 őszén. Viszont az évek alatt a RAF „akcióképessége” alaposan amortizálódott.
A terrorszervezet eredeti tagjai közül már akkor sokan meghaltak, vagy éppen börtönben ültek, a fiatalabb szélsőségeseknek pedig nem voltak olyan képességeik, amelyekkel egy ilyen kifinomult és technikailag összetett támadást végre tudtak volna hajtani.
A RAF harmadik generációja túl gyenge és szervezetlen volt, nem voltak nemzetközi kapcsolatai, mivel haragban állt a többi európai szélsőbaloldali terrorcsoporttal, az olasz Brigada Rossa-val, a spanyol ETA-val, a francia terrorista csoportokkal.
Az eszköz, amivel megölték Herrhausen, profi munkára utal. Egy ilyen szerkezetet a RAF nem tudott volna összerakni. Szemtanúk szerint a bombát egy lézersugárral, körülbelül kétszáz méterre a tetthelytől hozták működésbe. Mivel Herrhausen a három tagból álló konvoj középső autójában ült, tizedmásodperc pontosságú időzítésre volt szükség, úgy, hogy a bomba pontosan akkor robbanjon, amikor a mozgó páncélozott Mercedesnek a hátsó ülései a robbanószerkezethez a legközelebb vannak. Erre csak abszolút profik képesek, a másik két kocsiban ülők nem is sérültek meg, Herrhausen gépkocsivezetője megsérült, de túlélte a merényletet.
És, akkor még nem beszéltünk arról, hogy az NDK archívumaiban a német kutatók egy szál papírt sem találtak Herrhausenról, pedig a kelet-németek a bankárt régen állandóan figyelték. A már fent említett The Hollywood Reporter idézi „A bankár és a bomba” filmsorozat munkatársainak nehézségeit, amikor a produkció hitelességének érdekében tovább kutakodtak és arra kérdésre is választ kerestek, hogy mi a magyarázata annak, hogy Herrhausenról a volt NDK titkosszolgálatának archívumában nincs semmi anyag. Ezért a filmesek levelet írtak az amerikaiaknak és az angoloknak, érdemi válasz nem érkezett egyik helyről sem, csak hosszú magyarázkodó szövegeket kézbesített a postás. A levelekben azt írták, hogy a kért információk nem csak szigorúan titkosak, de ha továbbra is megpróbálják megszerezni ezeket a dokumentumokat, jogi lépéseket fognak tenni a stáb ellen.
Epilógus: Helmuth Kohl megértette az üzenetet és feladta a kelet-közép-európai országok megsegítésére szőtt terveit.