Néhány hete belenéztem Steven Spielberg filmrendezőnek A nap birodalma című filmdrámájába. A történet a második világháború idején játszódik, s egy, a második világháború idején Kínában, ott is Sanghajban élő gazdag angol családról szól. Spielberg neve garancia a minőségre, ám én most nem róla írok, hanem arról, ami e film kapcsán elgondolkodtatott. Nevezetesen, hogy milyen események vezettek a második világháborúhoz, amelyet a távol-keleti népek is megszenvedtek. Az alkotás főszereplője egy fiatal angol kisfiú szemszögéből tárja elénk az akkori eseményeket, mégpedig Sanghaj japánok általi megszállásának időszakát. A gyermek elszakad a szüleitől, ezernyi ilyen-olyan kalandot él át, ahogy annak idején a film ajánlója írta: „a gyereknek meg kell tanulnia a túlélés kegyetlen fortélyait, azt a helyzetet, amikor a háború embertelensége és egy kisfiú mindent meséssé alakító fantáziája küzd egymás ellen.” Természetesen, amikor egy ilyen filmet lát az ember itt, Európa közepén, nem csoda, ha a szomszédunkban dúló háború jár az eszében. Csodás megmenekülések minden háborúban történhetnek, történnek is, mégis, amikor túljutottam Spielberg filmjén, az járt az eszemben, vajon miért tudunk mi oly keveset az 1937 és 1945 között dúló második japán–kínai háborúról? Nem tudom a választ, talán azért nem is tudhatom, mert itt, Európában mi nem nagyon tanultunk, s mindmáig nem is sokat tudunk a Távol-Keleten élők történelméről. Alig merem leírni, mégis úgy gondolom, hogy a második világháborúról sem. Amely a történészek szerint az emberiség történetének legnagyobb és legtöbb halálos áldozattal járó fegyveres konfliktusa volt, s melynek kezdetét több történész is éppen a második japán–kínai háború 1937. év júliusi kitörésétől számítják. Tovább „kíváncsiskodva” megnéztem a történelemkönyvekben, milyen események vezettek a második világháború kitöréséhez? Nem akartam hinni a szememnek, 64 tételt, azaz „eseményt” találtam. Ebben az egy – ráadásul a háborúhoz semmit sem értő civil által írt – cikkben nem sorolhatom fel mindet, a könyveket meg az adatokat mindenki meg tudja szerezni. Így csak néhányat sorolok fel belőlük: az 1918-as lengyel–ukrán háború, az 1919-es versailles-i békeszerződés, az 1920. évi trianoni békeszerződés. Az 1923-ban történt korfui olasz–görög összetűzés, az 1923-ban történt müncheni sörpuccs, a Ruhr-vidék francia–belga megszállása 1923-ban, az 1925-ben megjelent Mein Kampf, az 1929-es nagy gazdasági világválság, az 1932. évi szovjet–lengyel megnemtámadási egyezmény, az ugyanebben az esztendőben megtartott genfi leszerelési világértekezlet, Hitler kormányfővé és államfővé történő megválasztása 1933-ban, s ugyanebben az évben Németország újrafelfegyverzése, valamint a Nemzetek Szövetségéből történő kilépése. 1935-ben aztán az borzolta a kedélyeket, hogy kötelező sorozás kezdődött Németországban, majd a második olasz–etióp háború is kitört, egy esztendő múlva meg, azaz 1936-ban a spanyol polgárháború is elkezdődött. 1938-ban megtörtént az Anschluss, azaz Ausztria bekebelezése, valamint 1939-ben a Csehszlovákia német megszállása, s abban az évben folytak a spanyol polgárháború végső hadműveletei is, és ekkor történt meg Lengyelország német lerohanása is.
Nos, a történelemkönyvek által felsorolt 64, világháborút kirobbantó eseményből fentebb én csak 18-at soroltam fel, a többire bárki rákereshet a történelemkönyvekben, de a neten is, mint ahogy tájékozódhat a halottak számáról is. No meg – s ezt gúnyosan mondanám, de most írom –, az úgynevezett békeszerződésekről, azok hasznáról is. A japánra ledobott atombombákról meg most ne is essék szó, miként a koncentrációs táborokról sem. Essék viszont arról, hogy vajon tanít-e a történelem? Napjaink civil gondolkodói szerintem erre csak egyféle választ adhatnak. Nem tanít! Éppen azokat nem tanítja, akik máig – s immár naponta tapasztalhatón – a háborús fenekedések lázában égnek. Ha csak a 64-ből szerényen kiválasztott 18, a hajdani világháborút kirobbantó eseményt tekintjük, elmondhatjuk, hogy ezek ma is megtalálhatók az örökös háborúval fenyegetők, háborút tervezők szó- és gondolattárában. Mert vitathatatlan például, hogy háborúk – nem csak az orosz–ukránra gondolok – most is folynak, proxy és nem proxy „kivitelben”. Valamint születnek háborúra biztató írások, hallhatunk európai politikusoktól katonai segítségről, magyarán saját polgáraiknak idegenek közti háborúba küldéséről, ilyen-olyan provokációkról – például tenger alatti gázvezetékek felrobbantásáról, a világ nagyurainak rejtett és titkos tanácskozásairól, atomfegyverekkel való riogatásról, migránsok kötelező befogadásáról, különféle életellenes elméletekről, hátunk mögött elhatározott egészségügyi döntésekről –, tehát a lényeg nem változott, ugyanúgy léteznek egy újabb világháborúhoz vezető provokatív események, mint hajdanán. A háború örök. Úgy látszik, ebbe bele kell nyugodnia az emberiségnek. Ám abba mégsem kellene, hogy minden tervet, minden háborúra buzdító, uszító szót elfogadjunk, hitelesnek vegyünk, s ne merjünk ellene tenni.
„A divat az nem halad, csak visszaváltozik” – szólt a régi sláger. A háborúskodás divatja sem halad, csak örökké újrateremti önmagát. Ez ügyben mindig érdemes Orwellt idézni. Egyik megállapítása – aligha lehet megcáfolni – így szól: „A legelkeserítőbb az egész háborúban talán nem is az, hogy ennyi nyomorúságot kell elszenvednünk, hanem hogy sorsunk pipogya alakok kezében van letéve. Olyan ez, mintha az életed egyetlen sakkjátszmára volna feltéve, és neked szótlanul végig kell nézned a partit anélkül, hogy a hülyébbnél hülyébb lépések kockázatát elhárítanád.” Bizony, mi jórészt szótlanul nézzük a partikat, s azzal sem sokan vitatkozunk, miszerint a sorsunk bizony igen gyakran pipogya alakok kezében van. S ha megszólalunk, az sem jelent semmit. A háború örök – írtam e cikk címében. A történelem sajnos ezt mutatja. Mégis! Valami mégis berzenkedik az emberben, hogy mégsem kellene ezt elfogadnunk. A nap birodalma című film végül nem olyan szomorú, mint amilyen akár lehetett volna is. Csak éppen a filmekben eljöhet a fényesség, a világosság meg a happy end, ám a valóságban nem gyakran jön el. Kivált nem a háborús történetekben.
Mit tehetnénk? Az Orwell szerint pipogya, avagy éppen okoskodó, minden államfői, kormányfői méltóságot nélkülöző, zsúrfiút játszó világ urainak pedig lefordíthatná végre valaki a Csak egy éjszakáracímű gyönyörű Gyóni Géza-verset. Ámbár igencsak meglepődnék, ha tanulnának belőle.
A szerző újságíró
