Egy leegyszerűsített történelemfelfogás szerint a századok első felét háborúk, a második felét békeidőszak jellemzi és ez néhány évszázadra visszamenőleg többé-kevésbé igaz is. E népszerű felfogásból kiindulva én a 2010-es évek közepe felé épp azon gondolkodtam, hogy na itt egy új század és sehol egy európai háború. De nem kellett sokat várni, hamarosan kitört az orosz-ukrán háború, ami azóta is egyre csak terebélyesedik. De vajon szükségszerű volt-e a háború kitörése és kik a szembenálló felek, hiszen az orosz-ukrán háborúként indult folyamatba mára jóformán az egész nyugati világ bekapcsolódott és a NATO főtitkára Jens Stoltenberg is egyre harciasabb nyilatkozatokat tesz.
Valamikor, ha valamit meg akarunk tudni lexikonokhoz fordultunk, híres volt például a Encyclopedia Britannica (brit enciklopédia) és meg voltunk győződve róla, hogy amit ott olvasunk az megfelel az igazságnak, méghozzá annak teljes kibontásában. Most a Wikipediához fordulunk, én is ezt tettem, hogy megtudjam, mit mond erről a háborúról és főleg annak okairól. A megfelelő rész fel is sorolja, hogy mi történt, ám kihagyja belőle az amerikaiak Gorbacsovnak tett ígéretét, hogy a NATO egy centit sem megy keletre, ha az egyesített Németország a NATO tagja maradhat. Kimaradt belőle a színes forradalmak szerepe, Vicoria Nulad ötmilliárd dollárja, a Majdan téren történt mészárlás és általában minden, ami az oroszokat arra késztette, hogy a közel három évtizedes tiltakozást követően végül a fegyveres utat válasszák a NATO keleti menetelésének megállítására.
Ami az okokat illeti a geopolitikusok számára egyszerű a képlet, a valamikori kétpólusú világot (USA–Szovjetunió) a Szovjetunió felbomlása után az egypólusú Amerikai hatalom követte, „The unpolar moment”, ahogy Krauthammer írta, ami néhány évtized után, különösen Kína felemelkedésével, átadja a helyét egy többpólusú világrendnek. E folyamatban most a befolyási övezetek határainak megvonása folyik, ami, amióta világ a világ, nem ment máshogy, mint háborúkkal, most sincs másképp, nincs kérem itt semmi látnivaló.
Ez az évezredes geopolitikai tapasztalat aligha kérdőjelezhető meg, mégis érdekes lehet a háború szereplőinek motivációit vizsgálni. Az amerikai motivációkat talán leginkább a NATO bővítéséről az amerikai szenátusban 1997. október-novemberben lezajlott vita alapján lehet megítélni, ahol pro és kontra érvek is elhangzottak. A bővítés legfőbb támogatói a mai amerikai elnök Joe Biden és az akkori külügyminiszter Madeleine Albright voltak. A fő érv a bővítés mellett az volt, hogy közép-európában politikai (hatalmi) vákuum keletkezett, amit valaki előbb-utóbb be fog tölteni és jobb, ha ez a valaki a NATO, és nem mondjuk Németország vagy Oroszország. Az orosz kifogásokat azzal kívánták leszerelni, hogy nem a NATO terjeszkedik, hanem csak nyitott minden olyan demokrácia és piaci rendszer előtt, amely valódi elkötelezettséget mutat a demokratikus intézmények fejlesztése iránt. Hogy azután a közép-európai országok be is akarjanak lépni a NATO-ba, az már a propagandára, vagy, ha az kevésnek bizonyult, akkor a narancsos forradalmakra volt bízva.
A szenátus külügyi bizottságában a 18 tag mintegy harmada kérdőjelezte meg a NATO bővítés szükségességét, rámutatva például arra, hogy a NATO-bővítésével Oroszországot elszigetelik akkor, amikor az Egyesült Államoknak Kína lesz a legfőbb vetélytársa. George Kennan, a hidegháború valamikori fő ideológusa a NATO-bővítését végzetes hibának nevezte. Egy a New York Timesben 1997 februárjában megjelent cikkében a következőket írja: „1996 végén az a benyomás alakult ki, vagy azt a benyomást keltették, hogy valahogyan és valahol úgy döntöttek, hogy a NATO-t Oroszország határaiig kiterjesztik… itt rendkívül fontos dolog forog kockán, és talán még nem túl késő egy olyan véleményt előterjeszteni, amely, úgy vélem, nemcsak az enyém, hanem amelyet számos más, az orosz ügyekben széles körű és a legtöbb esetben újabb tapasztalatokkal rendelkező személy is oszt. Ez a nézet, nyersen kimondva, az, hogy a NATO bővítése az amerikai politika legvégzetesebb hibája lenne az egész hidegháború utáni korszakban.”
Hogy kik döntöttek, azt valóban nem lehet tudni. Amikorra a kérdés szenátusi vitára került, a döntés már megszületett, a szenátusnak – demokratikus vita látszatát keltve – csak szentesítenie kellett. Ez a döntés azután Ukrajna és ezzel együtt Európa sorsát is megpecsételte.
Az ukránoknak soha nem volt önálló államiságuk, a nagyobb hatalmak határán „u kraine” éltek és a lengyel hatalommal összekülönbözve 1654-ben Oroszországhoz csatlakoztak, ennek 300 éves évfordulójára kapták meg Hruscsovtól a Krímet. A Szovjetunió felbomlásakor egy a 20. században sok részből összerakott, nagy és gazdag országot örököltek, amelynek jelentős része nem az ukrán nemzethez tartozott. Az örökség megtartása érdekében az ukránok legfőbb feladata az lett volna, ha a szomszédos Oroszországgal jó kapcsolatokat alakítanak ki és nagyvonalúan bánnak a nemzetiségekkel, különösen az oroszokkal. Ezt két politikusuk is megfogalmazta. Leonyid Kucsmának, Ukrajna 1994-ben hivatalba lépett második elnökének, véleménye az volt, hogy Ukrajna történelmileg az euroázsiai kulturális és gazdasági tér része. Ukrajna létfontosságú nemzeti érdekei a volt Szovjetunió e területére összpontosulnak ennek jegyében barátsági, együttműködési és partnerségi szerződést írt alá Oroszországgal. Ugyanezt az elvet követte a 2014-ben megpuccsolt Viktor Janukovics is. Ezt az egyensúlyra törekvő politikát azonban az egyébként nem túl nagy súlyt képviselő, de erős nyugati támogatással rendelkező ukrán nacionalisták felborították, ami végül is a jelenlegi háborúhoz vezetett.
Ugyanezt a hibát a vezető európai országok is elkövették. Érdekük az Oroszországgal való, kölcsönösen előnyös gazdasági együttműködés lett volna, ami az Európai Gazdasági Közösséget alapító hat ország vezetője számára a 2008-as bukaresti NATO-értekezleten még világos volt és ellenezték a NATO Ukrajnára való kiterjesztését. Amerikai nyomásra azonban beadták a derekukat és hozzájárulásukat adták Ukrajna potenciális NATO-tagságához, ami Oroszország számára a fekete tengeri hadikikötő (Szevasztopol) elvesztését jelentette volna. Az oroszok nem is tehettek mást, hogy amikor 2014-ben az ukrán vezetés elfordult Oroszországtól, elfoglalták a Krímet. Ez nem Putyinon múlt, bármely orosz érdeket képviselő vezető megtette volna. Sőt, Putyin még a legeurópaibb vezető, aki csak vezetheti Oroszországot, egy Sztálin-típusú elnök nem habozott volna „különleges hadművelet” helyett Oroszország teljes hadipotenciálját bevetni már az első pillanatban.
Az ukránok két alkalommal is elmulasztották, hogy a háborút a legkevesebb veszteséggel fejezzék be, egyszer a minszki egyezmények be nem tartásakor, másodszor amikor 2022 áprilisában a török közvetítéssel már létrejött kompromisszumot Boris Johnoson fellépése nyomán elutasították.
De kinek az érdeke a háború folytatása, sőt eszkalálása? Nyugat-Európának biztosan nem, ennek ellenére jelenlegi vezetői egyre harciasabbak. Vajon mit, kit képviselnek? Az Egyesült Államoknak lehet érdeke, de ott is leginkább a fegyvergyártóknak, hiszen kérdéses, hogy Kína, Oroszország és Irán összekovácsolása stratégiai érdeke-e a többpólusú világrendben vezető szerepét megtartani igyekvő nagyhatalomnak?
Akik ezt a háborút forszírozzák semmilyen felelősséget nem vállalnak, a fronton az ukránok vére folyik, az anyagi támogatást az európai és amerikai adófizetők állják és az amerikai hadiipar jár jól vele. A remélt eredmény a NATO „drang nach Osten” terjeszkedése lehet, ami viszont az oroszok számára elfogadhatatlan. Kérdés, hogy az ukránok mikor jönnek rá, hogy nem saját nemzeti érdekeik védelme miatt halnak meg?
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
