Szeretem ezt a májust. Talán elhiszik nekem, hogy tudok még szeretni. A Nap simogatását, igazából azt szeretem, mert igencsak elszoktam már az ilyenfajta szerelmetes érintésektől. Hiába, ezer évek óta a május az élet ideje, a reményé, a színeké, természet pompájáé, a Napé és a fény felé törekvő virágoké. Ilyenkor még mindenki megpróbál egyenesen a Napba nézni. S a szívek is könnyebben megnyílnak, készek befogadni a szerelmet, szépséget. Ilyenkor talán egy kicsit jobbak is vagyunk, nyugodtabbak, örülünk a szép egészséges embereknek, akik büszkén mutatják meg magukat a napfényben. Eljátszunk még a gondolattal, milyen jó lenne „Térdig rózsában és övig a / fűben /kacagni, / egészségesen, egyszerűen.”
Andalognék még az emlékeim között Kosztolányival, de bántó hang és bántó fény zavar meg. Nem megy tovább. Egészen profán dolog zökkent ki nyugalmamból. Eszembe jut a kullancs! A kullancs, amely fenyegeti a lányomat, az unokáimat. Isten e rettenetes teremtménye merre volt ötven éve? Hol járt negyven éve? Hiszen lényegében a természetben éltünk egész nyáron! Ing, trikó és cipő nélkül sráckorunkban a réten, porban, nyakig érő fűben, bokrok között, fára mászva, hanyatt fekve, virágokhoz hajolva, míg a csillagok meg nem jelentek az éjben.
S aztán később is állandóan kirándultunk. A természetet jártuk. Leél-Őssy tanár úrral is, fel a hegyekbe, le a barlangokba! Aztán magunk is, a kicsi galcsi, erre a Pilisbe, a Dunakanyarba, ritkábban a tavakhoz. A lányokkal is, de csodálatos májusi délutánok voltak. Tüzet raktunk, rablóhúst sütöttünk, szalonnát, krumplit a parázsban. És a fűben feküdtünk hanyatt, bámultuk a felhőket, nevettünk és nem gondoltunk a jövőre. És most látom lelki szemeimmel, ahogy a kullancs mászik fel a gyermek lábán, befészkelődik, szívja a vért, egyre duzzad. És már megjelentek a rossz gondolatok. Miért szaporodtak el ezek a vérszívók? Tényleg tiltja az Európai Unió az irtásukat? Nehéz ezt elhinni. Vagy tényleg a felmelegedéstől van? De hát fagyok most is vannak. Elhessegetem ezeket a rossz gondolatokat. A májusról akartam mondani valamit. Valami szépet, kedveset, a fene egye meg.
Nincs mit tenni, megjelentek előttem a szellemek. Mostanában gyakran jönnek, köszöntenek. Hívnak. Kioktatnak. Eres áttetsző kezükkel gyakran dús fekete hajukba túrnak, nagyon gondterheltek. Hová lett a szép fekete sörényed? – kérdik lemondóan. „Ideje lenne már csatlakoznod, ebből már nem lesz fáklyás menet. Figyeld, csak meg.” – szavalja egy átható, szinte égő, s mégis lemondó tekintet. A mélykék szempár tulajdonosa nem éri be ennyivel, nagyon maga alatt van, mert folyton Magyarország problémái foglalkoztatják. Pedig azt sem tudja már, hogy egyáltalán van-e még ilyen ország, s főleg, hogy lesz-e. Azt sem tudja, akarja-e, hogy legyen, s közben áttetsző testének remegésén látszik, hogy minden idegszála azért feszül, hogy legyen, és sikeres legyen, és nagyszerű legyen, ősi-új Magyarország legyen.
„Ha van lerágni való a testéről, mindenképpen le fogják rágni a História kérlelhetetlen dühű vérebei.” Honnan tudhatnád ezt 1914 májusában? – tiltakozom ilyenkor megjátszott felháborodással, mert hogy a szellem Magyarországról beszél, s folytatja is, mindenféle átkokról, sokféle zagyva fajból összerakottságról, rossz helyütt történt „kiállapodásról”. Hiába tiltakoznék, szeretem, ahogy beszél, nem lehet kivonni magam a hatása alól. „Lerágják bizony!” – mondja a másik az ajtófélfának támaszkodva, haja ugyanolyan dús fekete boglya, tekintete laposabb, fenyegetőbb is. A májusi jó idővel a „gyerekek és az asszonyok megették a cseresznyével a pondrót – és így kicsiben kilógott a lóláb az egész misztériumból: az élő élőt eszik.” Kimondta, s látszott, hogy nagyon elégedett magával. Haragudni nem lehetett rá, mert állandóan, ezen a májuson is, szellemként is folyton éhes. Nem vegetáriánus, hanem csak éppen ritkán jut húshoz. Ezért is ilyen feszült, s jutnak eszébe bárányok, húsukat vaskos emberek ügyesen felmetélik és így száz meg száz darabban kerül be a vérkeringésbe. Kerülne, ha jutna az asztalra.
Ezt a szétomlani látszó magyarságot nem falhatja föl semmi falánkság! – veti oda Ady Endre szelleme, s már tulajdonképpen egymással diskurálnak. Valójában mindig kihagynak a beszélgetésből. Mintha ott se lennék. Rögeszmésen fújják a szólamaikat azzal a könnyebbséggel, hogy már semmi következménye nincs a szavuknak. Csak én hallom, rólam meg elég lesújtó a véleményük. Nem is lesújtó, inkább nincs is. Figyelmen kívül hagynak. Mintha ott sem lennék. Sokszor veszem észre magamon, hogy tátogok és némán gesztikulálok, holott épp fordítva kellene lennie. Néma vagyok és az ő hangjuk zeng. „Nagytorkú férfiak hirdetik a békét, a kenyeret, a család szentségét, küzdelmet az egyke ellen.” – mondja lemondóan Sinka István szelleme 1935-ből. „Oroszországnak nincs nagyobb érdeke, mint egy szép, gazdag, demokratikus Magyarország a többfajta germán rivalitás előtt.” – szavalja Ady Endre 1914-ben.
No lám! Ezért sem szabad kiragadni barbár módon a saját korából senkinek a szavait. Sem megvetően, sem valamely mai elméletünk alátámasztására. Az egészet kell látni: az egész embert, az egész kort, sőt még a kor reményeit, félelmeit, zűrzavarait is. És még ez sem elég! Tudni kell annak a kornak az előzményeit, s nekünk ismernünk kell az azóta történteket is. Az összefüggéseket. S akkor van értelme a múlttal foglalkozni, s még a szellemekkel is találkozni. Nem vitatkozni, de meghallgatni őket.
„Nem volt lakása!” – hallom a tűzfal felől a jellegzetes hangú fantomot, hosszú tincsei dülledt szemébe lógnak. Egyszerűen nem volt lakása, mint maguknak sem. Vigyázzanak, nehogy, mint őt „azon az alapon, hogy nincs foglalkozása és lakása, egyszerűen kitoloncolják Európából, mint alkalmatlan idegent.” Jobb lesz vigyázni – emelte fel figyelmeztetően az ujját és visszalépett a homályba. Mintha ott se lett volna.
Kiről beszélt ez? Nekem végül is lett lakásom, Bertuka örökölte, szép három szoba-hallos ingatlan a belvárosban. Ősszel költöztünk be, másfél évig éltünk ott, de azt már senkinek sem kívánom. Napóleonról beszélt Karinthy – unja meg az önsajnálatot Sinka. Aki május 18-án koronázta magát imperátorrá 1804-ben. „Császár”. Neki tényleg nem volt lakása, amire fiatalkorában pénzt gyűjtött volna, ami miatt állást igyekezett keresni, lehetőleg fix jövedelemmel. Lakása, amit aztán gondosan berendezett, mikor megnősült, összeválogatva a saját ízlése szerinti bútorokat, gondolva rá, hogy gyerekek is lesznek majd…
Napóleonnak tényleg nem volt rá módja, hogy megszeresse a reneszánsz asztalt, amit a Wartburg csomagtartóján hoztunk el a Martinelli téri bizományiból, a vas csomagtartó alá gondosan pokrócot terítve; vagy a „füst-üveges” hármas könyvszekrényt, a melynek üvegtáblái közül az első már a beköltözéskor eltörött – s akkor már a többi is ostobán nézett volna ki –, s mindezen jót nevettünk, mert hisz haverok pakoltunk, sör is fogyott. A Tűzoltó utcából hoztuk a három szekrényt, s egy még meg is van. A fiókjában a régi fényképek. Mi vagyunk rajtuk. Te meg én, s a gyerekek. Napóleonnak nem állt módjában egy emberöltőn át nagy becsben tartani az Underwood írógépet, amit a József Attika utcai boltból saját kezűleg cipelt haza Gazdagrétre, meggyőződve a leírt szó valóságos, öntöttvas súlyáról. („Ércnél maradandóbb.”)
Napóleonnak nem volt módja rá, hogy izgalommal figyelhesse az általa ültetett rózsabokor növekedését, s nem tudott harminc éven át – idén is – illatos, mélyvörös csokrot nyerni, amelynek örülnek a lányok és asszonyok. Mert igazából, mélyen, csak ők érzik a május illatát, látják a színeit, mi legfeljebb csodáljuk, vágyakozunk, remélünk. S általuk élünk. Van, aki még repülni is tud. Mi várunk, gyászolunk, kuporgunk. S tántorgunk az örök májusban. Várjuk, „hogy jön, hogy majd csak újra jön / valami fáradt pillanatból / valami váratlan öröm.”
A szerző történész
