Kutatások kimutatták, hogy az emberek többségének van egy úgynevezett „belső olvasóhangja” (IRV), bár nem mindenki esetében, és ennek a belső könyvmolynak a természete személyenként eltérő lehet.
A témával kapcsolatos, két legjelentősebb tanulmányt a New York-i Egyetem pszichológiaprofesszora, Ruvanee Vilhauer végezte, aki először az IRV természetét kezdte feltárni, miután az interneten az emberek olvasási élményeiről szóló beszámolókat pásztázta. Egy 136 bejegyzésből álló sorozat alapján megállapította, hogy az emberek 82,5 százaléka valóban hall egy hangot olvasás közben, és ezek az IRV-k szinte mindig „rendelkeznek a nyílt beszéd auditív tulajdonságaival, például felismerhető identitással, nemmel, hangmagassággal, hangerővel és érzelmi tónussal”.
Az IRV-t tapasztalók mintegy fele csak egy hangot hallott – jellemzően a sajátját –, bár néhányan azt állították, hogy több narrátort is hallottak a fejükben. Például párbeszédek olvasásakor néha a különböző szereplők elképzelt hangja vette át a mikrofont, míg a leveleket, e-maileket és más, barátoktól vagy családtagoktól érkező, írásos kommunikációt belsőleg a feladó hangjával olvasták fel.
Egy későbbi tanulmányában Vilhauer kérdőívek segítségével értékelte a jelenséget 570 önkéntesnél, akiknek mintegy négyötöde arról számolt be, hogy olvasás közben mindig vagy néha hallja az IRV-t. Érdekes módon azonban a fennmaradó húsz százalék azt mondta, hogy egyszerűen „érti a felolvasott szavakat anélkül, hogy belső hangot hallana”.
Azok közül, akiknek volt IRV-jük, 34,2 százalék azt mondta, hogy minden alkalommal hallotta ezt a hangot, amikor olvasott valamit, míg 45 százalék „gyakran” hallotta a belső olvasóját. Érdekes módon 19 százalékuk azt mondta, hogy megválaszthatja, hogy aktiválja-e az IRV-t, vagy elnémítva tartja olvasás közben.
A válaszadók csaknem háromnegyede állította, hogy képes az IRV bizonyos aspektusait irányítani: 35,6 százalékuk azt mondta, hogy meg tudja választani, kinek a hangját hallja, 36,5 százalékuk pedig a hangerőt tudja változtatni.
Egy külön tanulmány rámutatott, hogy az emberek olvasás közben jellemzően egy belső hangot hallanak, amely osztozik a saját akcentusukkal, amely néha nagyban befolyásolja a szöveg minőségét. A versek és limerickek például rímelhetnek vagy nem rímelhetnek attól függően, hogy az illető hogyan ejt ki bizonyos magánhangzókat, és a néma olvasás ezért ugyanúgy befolyásolhatja ezeknek a művészeti ágaknak az előadását, mint az énekes előadás.
Ehhez kapcsolódóan az online viták nemrégiben rávilágítottak arra a tényre, hogy nem mindenki rendelkezik belső monológgal, amely azt jelenti, hogy míg egyesek némán, nyelvi eszközökkel mesélik el gondolataik egy részét vagy egészét, mások kevésbé verbális gondolkodásmóddal rendelkeznek. Furcsa módon ez a téma eddig nagyon kevés tudományos figyelmet kapott, és nagyrészt még mindig kevéssé tanulmányozott, valószínűleg azért, mert a legtöbb ember azt feltételezi, hogy mindenki úgy gondolkodik, mint ő, vagyis egyszerűen nem sok kutatónak jutott eszébe, hogy ténylegesen tanulmányozza ezt a jelenséget.
