2024. május 30. csütörtök. 10:40
Jól láthatóan az Amerikai Egyesült Államok, de leginkább vezető politikusai mind a mai napig nem heverték ki a lassan félévszázada lezárt Vietnámi háború kudarcát, és azóta is egyfajta revans fűti a „nemzeti” érzésen, a „demokrácián” esett csorbát. A múlt század hatvanas, hetvenes éveiben Délkelet-Ázsiában vívott harcban mindent bevetettek, hogy megismételjék a koreai félszigeten korábban bevált eljárást, és kettéosszanak egy népet. Az emberi élettel mit sem törődő magasabb szempontok által vezérelt pusztítás végül egy szégyenteljes visszavonuláshoz vezetett, amely nem csupán a világ vezető hatalmát rázta meg, az egész golyóbisra hatást gyakorolt. A vietnámiakat fegyverrel, katonai szakértőkkel segítő szovjetek felmagasztalódtak, és csak sok évtizedes szívós agresszióval tudták a beteges rendszerüket a kimerülésbe hajszolni.
A Szovjetunió ugyan összeomlott, ám az elmúlt három évtizedben Amerika változatlanul fenntartotta oroszfóbiáját, amit a Hollywood is igyekezett táplálni, hiszen a kommunista rendszer szétesése túl békésen zajlott, a fegyveres visszavágás, elégtétel mind a mai napig elmaradt, illetve Afganisztánban ugyan bekövetkezett, ám a félreeső vidék kevésbé látványos sikert hozott, az eufória nem járta át kellő mértékben a társadalmat.
A nagy lehetőséget Ukrajna hozta el, hiszen Oroszország érzékeny pontjára lehetett csapást mérni, ráadásul úgy, hogy a máskor semmibe vett nemzeti önrendelkezés támogatásának erkölcsi magaslata mögé bújhattak a héják. Ha minden előzménytől eltekintünk, akkor a képletet le lehet egyszerűsíteni a gonosz birodalmának agressziójára, amely ellen hősiesen küzd egy nép, és a demokrácia zászlóvivőjeként Amerika a gyengébb ország mögé áll.
Ezt a retorikát sulykolják jó ideje a tengerentúlról, és bélyegeznek meg mindenkit, aki a faékegyszerűségnél összetettebben látja a problémát. Természetesen ennek a demokratapanelnek igyekszik megfelelni Amerika magyarországi nagykövete, David Pressman, amikor úgy fogalmaz, hogy Magyarország nem békét, hanem kapitulációt ajánl Ukrajnának, és nem utasítja el kategorikusan az orosz agressziót, hanem Putyin propagandáját szajkózza a békepártiságról. Lényegtelen mit mond a magyar miniszterelnök, figyelmen kívül hagyható, hogy maga is számtalan alkalommal kategorikusan leszögezte, Oroszország az agresszor. Egyetlen szempont van a demokratáknak: pénzt, fegyvert, szakértőket kell küldeni az ukránoknak, akik mehetnek a vágóhídra. Ezt tették Vietnámban a szovjetek, és most saját taktikájukat próbálják ellenük fordítani. Mindegy, hogy a józan ész ellentmond ennek; az sem számít, hogy az elmúlt két év bebizonyította, Oroszország sem a szankciók, sem a fegyverszállítások hatására nem fog összeomlani; a kelet-európai sztyeppe pedig nem a délkelet-ázsiai dzsungel, az amerikai forgatókönyv megingathatatlan.
A legújabb fejezetben persze némi módosításra már szükség van, hiszen két esztendő esztelen lövöldözése rengeteg életet követelt, egy generáció már a sírba szállt, és az értelmetlen önfeláldozásra egyre kevesebb ukrán vállalkozik. Az időben kapcsolók már menekültként leléptek az országból, a többiek pedig annak a módját keresik, hogy követhetik szerencsésebb honfitársaikat. Ezért kell ma már azon töprengeni, miként lehetne a menekülőket visszaküldeni a pokolba, miként lehetne az amerikai propagandától megfertőzött európai fiatalokat hadrendbe állítani. A húsdarálót bármi áron táplálni kell.
A szerző vezető szerkesztő
