– Lokálpatrióta?
– Bejártam a világot, de végül mindig hazatértem Sashalomra. Ide kötnek a családi emlékek is, a II. világháború előtt édesapám a helyi szalonzenekarban trombitált, hegedült, énekelt, az öccse pedig csellózott, harsonázott és szaxofonozott. Innen az én zenei vénám. Gyerekkoromban magam is próbálkoztam a trombitával – szobrászművész és amatőr trombitás édesapám miatt az volt kéznél otthon –, de nem ment igazán. Nagyon szerettem akkoriban az öreg ház padlásán matatni, és egyszer találtam fönt egy harsonát. Elkezdtem fújdogálni, jött haza édesapám, már messziről hallotta, s ahogy belépett, rögtön kérdezte: „Ki harsonázik itt?” Amikor meglátta a testvére hangszerét a kezemben, hirtelen jött a felismerés: „Na, akkor neked ezt kell csinálnod”.
– Ez ilyen egyértelmű volt?
– A zene és a sport között nehezemre esett a választás, mert a Veres Pálné Gimnáziumban igen népszerű volt a kosárlabda, ráadásul – a 192 centiméteremmel – magasnak is számítottam. Édesapám fiatalkorában szintén sportoló – birkózó – volt, ezért sem akart dönteni helyettem, de azért elmondta a véleményét: „Fiam, a sportteljesítmény múlandó, a zene viszont állandó, nem beszélve arról, hogy azt mindenhol megértik, bárhova is mész.” Így végül a zene győzött.
– Valamit a sportból vissza tudott forgatni a zenébe?
– A kitartást biztosan, hiszen gyakorlás nélkül nincs eredmény. Edzeni kell. Végzős főiskolás voltam, amikor 1972. február 1-én tagja lettem a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának, ahol kortárs zeneművekről készítettünk felvételeket. A különleges ebben az volt, hogy rendszeresen bejártak hozzánk zeneszerzők a darabjaikkal, mi pedig dokumentáltunk, archiváltunk, bár természetesen nemcsak kortárs műveket rögzítettünk a legkorszerűbb technikai eszközökkel, hanem a klasszikus repertoárból is számos felvétel készült a legendás 6-os stúdióba.
Ezek az úgynevezett Z-felvételek, amelyeken csakis zene szerepel. Ilyenformán számos kiváló kollégával – karmesterrel, zeneszerzővel, énekes és hangszeres szólistával, zenei rendezővel, lektorral és hangmérnökkel – megismerkedtem, közülük Hidas Frigyes zeneszerző volt az első, akit „letámadtam” azzal az ötlettel, hogy szólóhangszerként is kipróbálnám a harsonát.
– Ezzel olyan folyamatot indított el, amelynek eredményeként mintegy négyszáz percnyi felvételt készített szólistaként, és ennek körülbelül a dupláját kamaraegyüttesek tagjaként. Ez tizennyolc-húsz hanglemeznek felel meg, ami páratlan teljesítmény a harsonások között. Honnan jött a szólójáték ötlete zenekari muzsikusként?
– Mivel a jazzben gyakran van szóló szerepben a harsona, fejembe vettem, hogy működne ez a klasszikus zenében is. Szerettem, ahogyan a zenekar hátsó sorában ülünk mi, harsonások, trombitások, de valahogy mégis többre vágytam, megkértem hát Hidas Frigyest, írjon nekem harsonaversenyt. 1974-ben kamaraegyüttest alapítottunk négy rádiózenekari és három operaházi muzsikus barátommal Modern Rézfúvós Együttes néven – 27 évig zenéltünk együtt. 1983-ban létrejött a Hőna Harsonakvártett, amit – Hőna Együttesként – kibővítettünk ritmusszekcióval. Könnyűzenei feldolgozásokat, úgynevezett örökzöldeket játszottunk, és vettünk föl a Magyar Rádió 8-as stúdiójában. Összetartó társaságunk tagjaival a mai napig számon tartjuk egymást.
– Játékmódjára, hangképzésére hatással volt az amerikai „Fújj szabadon!” elv. Mit takar ez a kifejezés, és hogyan változtatta meg az életét?
– A változásokat az indította el, hogy 1974-ben négy napot töltött Budapesten a Los Angeles-i Szimfonikus Zenekar. Persze fürtökben csüngtünk az amerikai kollégákon. Az Erkel Színházban adott hangversenyen az is feltűnt, hogy valahogy lazábban, könnyedebben szólaltatják meg a rézfúvós hangszereket. Éreztem, különleges dolog történik a színpadon, csak azt nem értettem: miért, hogyan? Gondoltam, utánajárok. Két évvel később részt vettem a Montreux-ben rendezett Nemzetközi Rézfúvós Kongresszuson, és megismerkedtem William F. Cramert, aki évtizedek óta tanított a Florida State Universityn. Segítségével 1978-ban sikerült ösztöndíjat szereznem és kijutnom Floridába, hogy három, majd a következő évben további három hónap alatt eltanuljam a professzortól az „amerikai titkot”: a „Blow freely!”, a „Fújj szabadon!” elv alapján működő sajátos légzés- és játéktechnikát.
– Gondolom, azért korábban is jól szólt a hangszere, ugye?
– Volt már addigra néhány felvételem… Abban a korban az európai kultúra fölénye megkérdőjelezhetetlen volt a szakmában, a rekeszlégzés jelentőségét viszont Floridában ismertem fel, és ott tudatosult bennem a hangszer megszólaltatásának egész folyamata. Az amerikai kollégák csak annyit láttak belőlem, hogy itt van egy fiú Magyarországról – azt már nem igen tudták, hol található Budapest –, aki nagyszerű kortárs darabokat játszik.
A szóló harsonairodalom ugyanis szépen gyarapodott itthon – Jereb Ervin, a Magyar Rádió zenei rendezője nekem komponálta a Monográfia, Dubrovay László pedig a Solo no. 2. című darabját, Székely Endre rapszódiát írt harsonára és ütőkre, Sári József Ananta című művét is a barátságunknak köszönhetem –, hamar kuriózum lettem. A következő húsz évben rendszeresen hívtak workshopokra, szimpóziumokra, majd előadásokat, mesterkurzusokat is tartottam Amerikában, akkora vonzereje volt a kortárs magyar műveknek!
– Nemzetközi karrierje kezdetén, 1979-ben társaival megnyerték a Nemzetközi Rézfúvós Verseny abszolút első díját az olaszországi Anconában. A győzelmet számos felkérés követte: a Modern Rézfúvós Együttessel bejárták Európát, majd a világ egyik vezető koncertszervező irodája, a Columbia Artist Management öt amerikai turnét szervezett a kamaraegyüttesnek. Innentől nem volt megállás?
– Jól időzítettünk, ekkoriban élte ugyanis második virágkorát a reneszánsz óta jórészt feledésbe merült rézfúvós kamarazene. Philip Jones Brass londoni együttesével kezdődött ez a divathullám, és mire mi is kedvet kaptunk, megalakultunk a barátaimmal, addigra a közönség is nyitottabbá vált. Az első koncertünkön, emlékszem, az idősebb nénikék befogták a fülüket, amikor felvonultunk a színpadra: rézkürt, tuba – „Te jó ég, mekkora!” –, harsona, kürt, trombita – „Jézus Mária, mi lesz ebből” – szörnyülködtek. Felcsendült a zene, s akkor – sosem felejtem el – óvatosan leengedték a kezüket, és rácsodálkoztak: „Jé, ez ilyen szép is lehet?!” Első látásra talán tűzoltózenekarral, katonazenekarral azonosítottak bennünket, és a meglepetés öröme is hozzájárult a sikerhez.
– A szerencsének mekkora szerepe van ezen a pályán?
– Tulajdonképpen egy véletlennek köszönhetem a szólókarrieremet. A szerencsén túl persze kellet hozzá, hogy szólódarabokra inspiráljam kortárs szerzőinket, akik hamarosan már kamarazenekarra is komponáltak. Születtek a jobbnál jobb darabok, létrejött a kortárs magyar harsonairodalom. 1986-ban a Rádiózenekar fellépett LambertoGardelli vezényletével, Mahler III. szimfóniájának első tételében van egy jelentős harsonaszóló, amit én játszottam, ám a koncert végi ünnepléskor valahogy elfelejtett felállítani a mester.
Svájcba hazaérve rögtön telefonált, elnézést kért, és megüzente: ha tudom Ernst Bloch harsonaversenyét, legközelebb szívesen eljátszaná velem. Így indult a szólókarrierem: Bloch versenyműve 1987. május 20-án hangzott el a Zeneakadémia nagytermében, az eseményt a rádió is közvetítette és több alkalommal megismételte.
– Mi adható tovább ebből a nagyívű életpályából?
– 1989 óta tanítok a Zeneakadémián, és egyre inkább arra törekszem, hogy átadjam, amit egykor elsajátítottam. A helyes légzés mindennek az alapja: szabaddá kell tenni az utat – sokszor a fog, a nyelv a legnagyobb akadály, miközben szükség is van rá – minél intenzívebb ugyanis a levegőmozgás, annál szebben szól a hang. Az egész folyamat nem bonyolult, de érdemes megérteni a működésmódját.
Érdemes továbbá feleleveníteni, miként értékelődött át a harsona szerepe a 20. század második felében, hogyan jelent meg új funkcióban: szóló- és kamarahangszerként segítve a komponistákat egy új zenei nyelv megalkotásában. Ennek jegyében készítettem válogatást a harsona robbanásszerű fejlődésének időszakából és az azóta született művekből június 2-ára, a Pesti Vigadó Harsona estjére. Ezek a művek megérdemlik, hogy ne merüljenek feledésbe!
A műsor első felében elhangzik Hidas Frigyestől a Szignál, Kocsár Miklóstól a Tavaszköszöntő Fanfár, továbbá Szőllősy András, Dubrovay László és Ránki György egy-egy műve. A szünet után harsonaversenyek következnek: Fekete Gyula zeneszerző Fejér Andrásnak, a Berlini Rádiózenekar szólóharsonásának komponálta művét, ő is fogja megszólaltatni. Hidas Frigyes Balogh Sándornak és nekem írta Kettősversenyét tenor- és basszusharsonára – most Sütő András és Hegyi Gábor előadásában hallhatjuk a művet –, Malek Mikós szintén nekem ajánlotta Harsonaversenyét, amit Juhász István, a Karlsruhei Szimfonikus Zenekar szólóharsonása játszik június 2-án. Természetesen lehetetlenség az elmúlt évtizedek hatalmas harsonatermését egyetlen estére bezsúfolni. Talán érthetőbb, ha zenei zsargonnal mondom: ami elhangzik, az a „Best of…”!