– Mi volt a mostani Építészeti Nemzeti Szalon kiállításának rendezési elve?
– A Műcsarnok egymásba nyíló teremsora inspirálta kurátori koncepciómat, különböző témákat rendelve ezekhez, mindig a társkurátorként felkért építészek egyedi látványvilágába ágyazva. Négy terem – négy kérdés, négy nézőpont, négy történet várja a látogatót. Az első, Ferencz Marcel által tervezett kiállításrész fő kérdése az időtlen érték teremtésének lehetősége a gyorsan változó jelenben. Itt kaptak helyet az ikonépítészet körébe tartozó, a városképben jelként álló nagyberuházások, valamint az olyan mértékadó, társadalmi felelősségvállalással teljes, akár egészen kisléptékű feladatok, amelyek közösségeinket szolgálják: a köz épületei.
A második teremben Perényi Tamás a korszellem indikátoraként és a jövő zálogaként is szemlélhető két kiemelt témakört, az oktatási, valamint a lakófunkciójú épületeket vizsgálja. A harmadik teremben Gutowski Robert társkurátor épített örökségünk helyzetét tárja fel, épülettöredékek kerülnek a középpontba. E fragmentumok aurájában mutatjuk be az elmúlt öt év céljaiban, módszertanában egymástól különböző rekonstrukcióit és a régi épületeket élettel megtöltő újrahasznosításokat. Dénes György és Lukács Péter segítségével, a kiállítási tér végpontján kapott helyet az építészeti gondolkodás, mint alkotói folyamat szimbolikus leképezése.
A tervezés a gondolatok szabad áramlásából vezet a kézi skicceken át a precíz tervekig. Válogatást adunk skiccekből, rajzokból, látványtervekből, amelyek művészi illusztrációként a legjelentősebb hazai és nemzetközi pályázatokra készülő művek átnézetét is adják. Az oldalfalakon az épületekhez kapcsolódó, azok művészi értékétől elválaszthatatlan társszakmák jelennek meg: belsőépítészet, kert- és tájtervezés, képző- és iparművészet. A művészi épületfotó pedig az épület új arcát tárják elénk, betekintést adva az anyag mögött meghúzódó emberi történetekbe. Ez a négy egység alkot egy egészet.
– Mi alapján választották ki a kiállításon szereplő épületeket és építészeket?
– A válogatásnál arra törekedtünk, hogy egy reális metszetét adjunk ennek az öt évnek. Esterházyt idézve, a teljesség nem azt jelenti, hogy minden itt van, hanem azt, hogy nem hiányzik semmi. A lépték, a funkció és a helyszín terén is változatosságra, míg az egyes alkotói közösségek, „stílusirányzatok” vagy „iskolák” tekintetében kiegyensúlyozottságra törekedtünk. Figyelmünk nem állt meg az fővárosnál, sőt, az országhatáron is túlszaladtunk, hisz bemutatunk igen jelentős számú határon túli épületet is. Ugyanakkor hozzátenném, hogy csak az tud egy kurátor látóterébe kerülni, amit a tervező, vagy adott esetben az építtető közösség publikál, valamilyen módon a figyelem középpontjába helyez. Persze könnyebb dolgunk van a már számos elismeréssel is díjazott munkák terén.
– A látogatónak szabad-e hozzányúlnia azokhoz a számozott képekhez, amik egymást takarva vannak kitéve?
– Szerettük volna, ha ez nem egy didaktikusan felépített, csak a szemnek szóló kiállítás. Vannak lapozható, akár a kényelmes szófákra elhelyezkedve ölbe vehető, nagyobb „tervgyűjtemények”. Az egymás mögé sorolt tablóknál pedig nagy örömmel látjuk, hogy a remélt interaktivitás működik: bizony ezekhez szinte minden látogató odamegy, így ténylegesen ezek a legnagyobb „nézettségű” kiállított alkotások. Az apszis terében pedig öt év építészeti könyvtermését veheti kézbe a látogató.
– A kiállítást látva úgy éreztem, hogy párbeszédbe kerültem az épületekkel és alkotóikkal, de azt is megfogalmazhatom, ha valami hiányzik, nem tetszik, nem értem, nem értek egyet…. Ez volt a cél?
– A célunk az volt, hogy tényleges együttgondolkodásra hívjuk a látogatókat. Egyrészt olyan témákat mutatunk be, amelyekhez mindenki tud kapcsolódni, és a közbeszéd részeként jelen vannak a mindennapjainkban. Ezekhez olyan, nyitott kérdéseket kapcsoltunk, amelyeket gondolatébresztőnek szántunk. Nem utolsó sorban pedig olyan épületeket mutatunk be, például a családi házak esetében, amelyek nem a felső tízezer álomotthonai, hanem elérhető, mértéktartó és reális igények alapján születtek. Az épített örökségnél poétikusabb alapra helyeződik a bemutatás a fotók helyett a tárgyak
középpontba emelésével: e töredékekből történetek bomlanak tovább, amelyben összefonódik az épület és saját, generációkon átívelő történetünk. A cél az volt, hogy előítéletek nélkül tekintsünk ezekre az épületekre, merengjünk el együtt a kérdéseken, s a lehetséges válaszokon.
– Az elmúlt öt év magyar építészeti munkái alapján az utóbbi időben változtak az elvárások az otthonokkal, oktatási intézményekkel, kulturális intézményekkel, nyaralókkal, szakrális terekkel kapcsolatban?
– Úgy vélem, hogy az elmúlt öt évben nagyon pozitív, reményteli, bár kétségtelenül igen lassú folyamatok indultak el: a családi házak terén új igény a mértéktartó program, a fenntarthatóság, ami bizony méregdrága gépészeti berendezések nélkül is megvalósítható. Újra felfedeztük a helyi építőanyagokat, a hagyományos formákat. Értékké válhat végre a táj karakterét tisztelő, és a hely jellegzetességeit tükröző ház, ami múló divathullámokat is túlél. Az oktatási épületeknél új elem a környezetpszichológiai szempontok figyelembevétele. Kétségtelen, hogy még nem indult be olyan jelentős változás az oktatási modellek terén hazánkban, ami leképeződhetne az építészetünkben, mégis, számtalan olyan példát találtunk, ahol szinte megelőlegezte e folyamatot az építész. Általánosságban elmondható, hogy a szakma mellett a laikusok is teret kérnek az építészetről folyó diskurzusokban, amelyben a léptéket, a megfelelő illeszkedést, a közösség tervezésbe való bevonását sokkal határozottabban kérik számon az építtetőn és a tervezőn.
– És vajon minden megrendelő nagyon olyan házat, épületet szeretne, amely minél csupaszabb forma, de mindenféle technikai csodával van felszerelve?
– Többek között a szemléletformálás is a Szalon feladata is: értéket kell felmutatnunk és választási lehetőségeket, hogy a leendő építtető ne ragadjon le a képmegosztók vagy az egyes magazinok csalóka világánál. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az igazán fenntartható családi ház titka a jó telepítésben, a valódi szükségleteken alapuló alaprajzi kialakításból fakad, ami a fogyasztásra épülő, túlzó igényszint jellemezte korunkban nem trivialitás.
Az energiatudatosság pedig drága gépészeti rendszerek nélkül, jó tájolással és átmeneti terekkel költséghatékonyan teljesíthető. És ne feledjük: a kicsi az nem feltétlenül szűkös, ami praktikus, az pedig nem feltétlenül unalmas – itt pedig már az építész felelősségéről beszélünk.
– Találtam egy olyan mondatot a kiállításon, hogy az épületeinkkel üzenünk a jövőnek, és ugyan sok épület tetszett, de mégis megijedtem egy kicsit, hogy mi a jövőnek nem szánunk semmi díszesebb vagy különlegesebb épületet, leszámítva a Zene Házát, csak ezeket a nagyon szikár, nagyon funkcionális, de sok mindenre képes házakat, stadionokat, óriási raktárakat?
– Való igaz: az épített örökséget bemutató teremben kiállított épületelemek, díszítőelemek, épülettöredékek és a hozzájuk tartozó épületek a kézművesség, a társművészetek legmagasabb szintjét képviselik. Ahogy Gutowski Robert társkurátor fogalmazott: egy olyan korból, amikor még virágba borulhatott egy kőből faragott épületelem, a kupola az égbolt végtelenségét idézte, s a modernitás szemléletében látszólag haszontalan léte hatással bírt egy közösség életére. Ebből a szempontból éles kontrasztban áll az első teremben látható kortárs épületekkel. Reméltük, hogy ez a látogatóban is kérdésként fog megfogalmazódni.
– Bravúros munkát kívánhatott az éppen most a világ legjobb középületévé választott Néprajzi Múzeum megtervezése, amelynek a vezetőtervezője Ferencz Marcel volt, aki a Szalon tárlatának egy részét rendezte. Ezek a fajta feladatok nagy terhet jelentenek az építészeknek, vagy inkább szárnyakat adnak?
– Nem én terveztem, de persze, minden feladat szárnyakat ad, és minél komplexebb, annál nagyobb kihívás.
– Mit jelent a kiállítás kontextusában a helyi érték?
– A látogató mérlegelheti, hogy helyes-e, korszerű-e, amit lát, helyénvaló-e az adott építészeti viselkedés, s a matematikai fogalomra rezonálva elmélkedhet arról, hogy mi lehet egy-egy építészeti beavatkozás, épület valódi értéke, azaz saját értéke és a helyhez tartozó érték szorzata. Egy épület „helyiértékét” a használó közösség igazolja vissza napról napra. Nem más, mint e közösség iránti felelősség az építész legfőbb feladata.
– Ön Pro Architecura-díjas építész, és férjével társtervezőként 2023 ben megnyerte Az Év Balatoni Háza díjat. Ön szerint miben más egy nyaralóövezet építészete, mint egy másfajta városi vagy falusi építészet? Az utóbbi években kialakult-e ebben valamilyen sajátos trend, vagy újfajta elvárások? Lehet-e általánosítani, hogy milyen házat akar egy balatoni házépítő?
– Alapjaiban nem más, mert az építész kezét minden esetben a helyből való kiindulás, a meglévő szövet értő továbbszövése kell, hogy vezesse. Értékálló, rugalmasan bővíthető, emberi léptékű épületeket kell tervezni, de – idézve Kós Károlyt – hogy hogyan, arra pontos recept nincs – itt kezdődik az építész alkotómunkája.
– Mi a sikereinek a titka?
– Talán másképpen fogalmaznék: tény, hogy megtisztelő és nagyon szép feladatokat kapok, és minden nehézség ellenére – hisz az embert azért sokszor elfogja a reménytelenség – mestereim, mentoraim bizalma, családom támogatása és a szakmánk sorsfordító és kultúraközvetítő erejébe vetett hitem nem fogyatkozó motivációs erő. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy változatos hivatásom minden szegmense örömet okoz.
– Önnek a kiállításon melyik épület a kedvence, és mi az, amire a legbüszkébb?
– Nem emelnék ki kedvencet, ugyanakkor a bemutatott épületek közül azok állnak közelebb a szívemhez, amelyek nem feltétlenül elsöprő erejükkel, hanem visszafogott és érzelmes, mértékadó mivoltukkal formálják egy közösség sorsát, identitását.
–Ha arra gondolok, miért vettem meg egy nyaralóövezetben a házamat, és miért maradtam itt, olyan szempontjaim vannak, amiket ha építkeztem volna, vagy ingatlanostól vásároltam volna, nem tudtam volna elmondani, mert ezekre idővel jöttem rá. Egy építész hogy tudja kinyomozni az efféle szempontokat, és beletenni egy új épület vagy egy felújítás tervébe?
– A válasz egyik része az építész kiválasztásában rejlik. Ideális esetben az ember olyan tervezőre bízza az otthona építését, akinek munkái, referenciái illeszkednek az elképzeléseihez, szépnek találja őket. Fontos továbbá, hogy igényeinkhez, álmainkhoz illeszkedő helyszínt (telket) válasszunk. Végezetül, a tervezési folyamat része a beszélgetés, az inspirációszerzés, a megrendelő személyiségének, életvitelének, otthonának megismerése. Ha jó pszichológus az építész, márpedig ilyen véna is szükségeltetik, akkor ezekből az impulzusokból egy mindenki által szeretett otthon fog születni.
Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával készült.