Violet, akit ebben az akcióban Imogennek hívnak, ugyanis MI6-es ügynök. Az apja is ügynök volt, de a lány 16 éves korában meghalt, megölték a társai.
Adilah-t pedig lehetséges, hogy egészen más néven ismerik az arab terroristák világában: ő Sabaine al Cubaisi, vagyis Rakka szelleme, aki nő létére befolyásos ISIS vezető. Ennek az oka részben az, hogy nagyapja híres marokkói kommunista volt, vagy ahogy ők mondják: forradalmár.
Adilah dühödten, forradalmár unokához méltóan Violet fejéhez vágja , hogy a fehér ember egyeduralma szegénységet, mellőzöttséget, kilátástalanságot hozott az araboknak.
Violet pedig azt tudja, mennyire veszélyes lehet egy ISIS terrorista, és biztos abban, hogy ez a nő, akivel több ezer kilométeren át együtt utazik, beszélget, eszik, iszik, akivel menekül, bármire képes.
Ebben a filmben az emberek, akik egyébként két külön világhoz, mondhatni ellentétes világhoz tartoznak a társadalomban, ellenségeknek is nevezhetjük őket, nem a messzeségből dobálják egymásra a sarat, mint számunkra ismerősebb helyszíneken, hanem egy autóban, közös légtérben utaznak, ugyanott, ugyanazt eszik, és ugyanazokkal a merénylőkkel, kiszámíthatatlan és lusta vagy tehetetlen ügynökökkel gyötrődnek. Közben megismerik egymást, és több hasonlóságot, mint különbséget fedeznek fel egymásban. Érzékenyek lesznek egymásra, csaknem bízni is kezdenek a másikban, miközben tudják, hogy itt biztos, hogy senki nem az, akinek mondja magát, sőt azok sem azok, akikről azt hitték ezek a nők, hogy tudják, kik.
Ebben a hat részes sorozatban nem csak azt a drámát dolgozzák fel fordulatos akciófilmbe ágyazottan, ahogyan a nyugati világ, a fogyasztói társadalom elpuhult vagy éppen idealista figurái találkoztak az iszlám terrorizmussal, és azon belül is azzal, hogy gyakran pont azok lettek a gyilkosaik, akiket korábban menekültként befogadtak, hanem egyszerűen most jött el az ideje annak, hogy bizonyára nem először az emberiség történetében, kimondjuk, nem azok vagyunk, akiknek mutatjuk magunkat, és sokszor azok sem, akiknek hisszük magunkat. És ez is nagyon is fájhat.
Az elmúlt évtizedek kollektív fájdalmát, meghasonlását hozta a nyugati világban az is, hogy legintelligensebbnek tartott, legképzettebb, legtöbbre becsült ügynökeik közül nem egyről kiderült, hogy elárulta a hazáját, kettős ügynök lett, lepaktált Moszkvával.
Két nő utazik, menekül a fél világon át, és közben, ahogy beszélgetnek, ahogy egymást lesik, kóstolgatják, átverik, és segítik is, a duális világ lelki szennyesét mossák.
Violet angol kém, a legjobb, olyan, aki mindig képben van, érti, hogy mi történik körülötte, csodákra képes, ezért bízzák meg a franciák az üggyel, hogy nyomozza, ki ez a fiatal arab nő valójában.
A film nem titkolja el azt sem, hogy azok is az ISIS áldozatai, akik valamilyen okból, többnyire becsapva csatlakoztak hozzájuk az új, értékesebb, tisztább élet reményében.
Meg azt sem, hogy a francia rendőrök mennyire nem örülnek, amikor megérkezik egy nagyon amerikai fickó az FBI-tól, és mivel másképp veszi komolyan a történteket, mint a többi résztvevő, csaknem tönkreteszi Violet munkáját, akit azért nem olyan nagyon könnyű kizökkenteni. Neki sem biztos, hogy sikerül.
Elisabeth Moss Violet szerepébenmost is hozza mindazt, amiért A szolgálólány meséjében szerettük, lehet, hogy vannak nála szebb, szimmetrikusabb arcú színésznők, de határozottabbak, és olyan belülről –mélyről nőiesek nem annyira, a piros ruhája is nagyon szép, főleg gumicsizmával, de azért egy kicsit sok belőle a filmben. Akkor is túl sok, ha belátjuk, hogy a sorozatban elhangzó mélyfúrós beszélgetésekhez nagyon kell ez a fantasztikus arcjáték, amire ő képes.
Violet azért is figyelemreméltó figura, mert nagyon jól képzett és elkötelezett ügynök, de mégis legalább annnyira foglalkoztatják a magánügyei, mint a munkája. Nem csak azért akarja annyira megmenteni és biztonságban tudni az arab nőt és tíz éves lányát, mert másképp nem tudja kiszedni belőle, amit akar, hanem azért is, mert régebben neki is volt egy anya-lánya története, ami nem jól végződött, és akarva-akaratlan ezt akarja felülírni azzal, hogy segít.
Az apja története is folyamatosan izgatja, úgy érzi, ki kell nyomoznia, miért tűnt el, és hogyan.
Egyszerűen nem enged abból, hogy bármilyen jó ügynök is valaki, szerinte jó szülőnek, jó családtagnak is kell lennie. Nem engedi elhalványulni azt az elgondolást, hogy bele kell férjen a normális emberi kapcsolat, a család a még olyan áldozatos és elkötelezett életbe is, mint az övé.
Elsősorban gondolatokat és érzelmeket kapunk tehát ebben a sorozatban, de az akciókra sem lehet panaszunk. A sorozat vége sejteti, hogy Violet Seabright életében van még elég kibogoznivaló csomó egy újabb évadra.
A történetet árnyalja, hogy a Pére Lachaise temetőben szereplők felkeresik a kommunista nagypapa és Jim Morrison sírját. A film egy pontján pedig felhangzik a Portishead Teardrop című dala, amely egy rocksirató, de ugyanakkor az együttes és ez a zene jellegzetesen az alternatív-underground szcénához tartozik. Olyan, mintha míg peregnek az akciók, folyik a vér, egy hang a háttérben folyamatosan azt kérdezné, hogy mi lett a szabadsággal, amelyben a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek embere még hitt, és amelynek a visszavonása éppen az egyik iszlám-merénylettel, az ikertornyok elpusztításával kezdődött. Nem az arabokat okolja ezért, hanem a film több pontján is elhangzik, hogy az alkotók szerint mások mozgatják a háttérben a szálakat.
Jó esély van egy az elsőnél ütősebb, eredetibb új évadra, hiszen ha belefognak, most már tényleg járatlan utat fog járni Violet valahol Athén és a kollektív fájdalmak zegzugaiban.
A lepel (The veil) 2024, amerikai minisorozat;
Rendezte: Daina Reid és Damon Thomas;
7/10
