Ha az a kérés, hogy mi, magyarok, nosza válasszunk, mert eljött a választás ideje, s vele együtt az is kérés, hogy a békére szavazzunk, akkor azt kell mondanunk, bárki is kifogásolja, hogy nekünk ezt nem kell mondani, mert mi kétséget kizáróan azt válaszoljuk erre a kérésre, amit a magyarság többsége az elmúlt napokban többször világossá is tett, hogy mi bizony a békére szavazunk. Annak ellenére, hogy szüntelenül erősödnek az Európai Unióból és az Egyesült Államokból érkező háborús fenekedések, az európai sorkatonaság felállításától kezdve az ilyen-olyan további pénzügyi támogatások küldésének tervéig. A civil emberek többsége bizony aligha ismeri, ismerheti az Európai Unió valós terveit, hiszen ezek előlünk igencsak erős lakatokkal vannak elzárva. Néha-néha jön valami szenzációs ötlet tőlük, úgy mint katonák, zsoldosok hadba zavarása, netán atomfegyverek küldése is, ki tudja, mi fortyog még a boszorkánykonyha üstjében? Ám fortyogjon bármi is, mind-mind kétségtelenül azt bizonyítja, hogy uniós irányítóink az élet szinte minden területén, beleértve a háborúba lépés territóriumát is, képtelenek józan politikai állásfoglalásra, mint ahogy képtelenek bármiféle józan politikai terv elgondolására is – a háború szükségességét mantrázó kijelentések kivételével. Melyek mindegyike azt sugallja, hogy márpedig Oroszországot meg kell semmisíteni, ki kell rekeszteni, gazdaságilag tönkre kell tenni, innen-onnan ki kell zárni, még a világhírű zenekarait, művészeit is el kell tiltani a szereplésektől, és így tovább. Ostoba ötleteikkel az elmúlt két esztendőben találkoztunk már számtalanszor, ám a lényeg nem változott. Az Egyesült Államok és Európa urai nem hátrálnak, magyarán a világháború kirobbantásában érdekeltek. Erre bizonyítékot naponta találunk, hogy csak a fentebb már leírtak mellett még azt is megemlítsem, hogy a politikus szakma egyik szégyene, bizonyos Manfred Weber a minap azt is bátorkodott kijelenteni, hogy „Európának készen kell állnia egy Amerika segítsége nélküli háborúra, és ezért Moszkvával szemben akár a nukleáris elrettentés sem nagy ár. Nem számít, mennyi ideig tart, Oroszországot le kell győzni.” Rendben, Weber úr! Ön mindig is volt olyan gyáva, hogy a mikéntekről elfelejtett nyilatkozni. Most is. Ugyanis föntebbi kijelentései nem tartalmazták a megoldást. Hogyan kell és lehet Amerika segítsége nélkül legyőzni Oroszországot? Az önök katonasága olyan erős? Netán az önöknél folyton gyilkoló, erőszakoló migránsokat is katonai szolgálatra köteleznék? Ez már titok vagy valóság? Ön vajon a tisztelt honfitársait küldené a végső győzelem reményében Oroszországba harcolni? Ám vannak még kérdéseim. Egy világháborút önök hol fognak átvészelni? Készek-e már az atombiztos bunkerjeik? Vajon elegendő ukrán gabonát tároltak-e el ezekben ahhoz, hogy ne haljanak éhen? Tudják-e már vajon, hogy a népek éhséglázadását hogyan fogják kezelni? Továbbá mit jelen az, hogy nem számít, mennyi ideig tart Oroszországot legyőzni? Kinek nem számít? Önnek? Az emberek többségének ugyanis számít. Gondolom, sokan vagyunk, lennénk kíváncsiak, mik a válaszai ezekre a kérdésekre, s persze még számos más kérdésre is, melyekre több éve már, hogy nem kapunk választ.
A magyarok többségének az üzenetét ismerem. Ez már régóta így hangzik: „rabok tovább nem leszünk”. Eddig ugyanis rabok voltunk, s vagyunk most is, az Európai Unió álságos urainak rabjai. Furcsa gondolat jutott eszembe. Mily érdekes lenne, ha az elgyávult uniós szavazópolgárokat megkérdeznék, miért oda húzta be az ikszet a szavazólapon, ahová behúzta? Indokolja meg! Magyarán szavazatát észérvekkel meg kellene indokolnia. Az lenne ám az igazi demokratikus szavazás – a demokráciát már régen elvető és sajnos elgyávult Európai Unióban!
Mi itt, ebben a sokat szenvedett és kicsiny (megcsonkított!) országban sok tapasztalattal rendelkezünk. Akármerre is nézünk, az emberek a falvakban, városokban mindig békében éltek egymással. Amíg össze nem ugrasztották őket ilyen-olyan, magukat politikusnak gondoló alakok. Most is ez zajlik a világban: összeugrasztani, feszültséget, gyűlöletet szítani közöttük, mert akkor könnyebb uralkodni felettük. Ha az ember szereti a hazáját, akkor tudja, hogyan kell cselekednie, s talán még azt is tudja, hogy kinek higgyen, kinek nem. Megérzi, ki akarja átverni folyton, s ki huzigálja a mézesmadzagot az orra előtt? Valahogy ennek felismerése, pontosabban az a képesség, amely segít ennek felismerésében, az mostanság bizony hiányzik az emberek többségéből. Mindenütt a világban. A kóklerek és a hazugok korát éljük ugyanis. Talán a felismerés bátorsága hiányzik belőlünk, s ezért nem zavarjuk el őket? Nem tudom. Mi magyarok, pár napja a békéért meneteltünk. Európa fura urai a háborúért szónokolnak. De történjék bármi, mi, magyarok egy vérből valók vagyunk. És ahhoz rendületlenül tartjuk magunkat, amit fentebb már említettem: „A magyarok istenére/Esküszünk,/Esküszünk, hogy rabok tovább/Nem leszünk!”
A szerző újságíró