Hát persze hogy a futball kitalálójának országából, a futball őshazájából terjedt el ez is. Az „angol szurkoló” szóösszetétel már jó ideje hosszú évtizedekre nekivadultan randalírozó, ordítozó-agresszív-bárdolatlan, többnyire nem éppen közepes alkoholos befolyásoltság állapotában leledző, nagyobbrészt fiatalokból álló futballrajongó-tömeget jelentett. Fanatikus-excentrikus-abnormális, mihaszna és veszélyes figurákat, fan-eket, akikre fokozott és megsokszorozott rendőri készenlét, mindenféle előzetes forgalmi és biztonsági intézkedés, óvatossági rendszabály, jámbor kívülálló polgároknál sokszorosára felsrófolt aggodalom, szorongás, a „futballhuligánoktól” való rettegés volt elrendelve.
Ők voltak az ultrák. Így is nevezték őket. Aztán telt-múlt az idő, és az úgynevezett ultrák, „a kemény mag”, az egyes szurkolótáborok legeslegközepe a maga teljes aurájával persze hogy hozzánk is elért, kicsit később ugyan, mint a hamburger vagy a Jameson whisky, de ahhoz éppen időben, hogy a politikai meggondolásoktól főleg az elmúlt másfél évtizedben különösen nem független, olykor nem is oly csekély mérvű bizonyos EU-s befolyásoltság alatt dülöngélő FIFA, ha kellett, ha nem, belékapaszkodva a régi ánglius balhézók sztereotípiáiba, különös előszeretettel elkezdje nyakra-főre büntetni Magyarországot, úgymond „ultrái” miatt. Úgy tűnt, minél jobb a csapat, annál több az ultra, és leginkább annál több az úgymond, miattuk kapott büntetés, pénzbírságtól zárt kapus meccsekig, ilyen-amolyan megrovásokig és figyelmeztetésekig.
És az ultrák, valóban, jöttek. Lett Carpathian Brigade és sok-sok fekete mezes, a mezek mellkasán a hófehér Magyarország felirat. (Nagyon rasszista, ugye? Hát még, úgymond, mennyire „nacionalista”, soviniszta, masiniszta, természetesen.) Jöttek a nemzeti címerrel ékes pólók, apró gyerekektől nagymamákig, a zászlóözön. És a legújabb kori kis póthimnuszunkká tett, a futballpályákról elterjedt, nagyon szép – ha nem éppen igéző szépségű – Nélküled, együtt a Ria-Ria Hungária és a Magyarország, Magyarország…! éneklésével-skandálásával. És a posztamensek – Rózsa Sándor különösen emlékezetes volt a szerbek ellen, megidézve 1848-at meg a délvidéki magyarokat mészároló martalóc bandák páni félelmét a karikás ostoroktól… És jöttek a hatalmas, a rendszerváltozás kezdetét megidéző menetek – meccsek előtt, füstölőkkel, megint csak zászlóerdővel és nem utolsósorban nagyfokú szervezettséggel. És a szavalókórusok és a telt házak a stadionokban, mindegy, hogy Pesten vagy Debrecenben, a Rossi-gárda diadalmenete(i) – és az ultrák szerintem igencsak fura és fölöttébb elgondolkodtató színe-, vagy inkább átváltozása. Ha úgy tetszik, örömteli „megmagyarosodása”, pontosabban: magyar változata. Amiért egyáltalán nem kell szégyenkeznünk, sőt. Legalább úgy és annyira kéne örülnünk neki, mint Szoboszlaiék teszik. Nekik van igazuk. Alighanem látják a lényeget. (Nemcsak ebben az ügyben, hála a Fennvalónak.)
Elmondom, ahogy megéltem – ahogyan Jókai fogalmazott a véle történtekről.
A Debrecenbe menő vonat tele fiatalokkal. Kedvesek, udvariasak. És közvetlenek. Megszólítanak, és nem hiszem, hogy csak azért, mert egy szemrevaló, ifjú hölgy van a társaságomban. Öröm és tisztelet az apának, udvariasság, figyelmesség a lányának. Már kínálnak, már beszélgetnek. Feltűnik, milyen kulturáltak és tájékozottak. Az is, hogy mindenféle harsányság, nyájszellemre való hajlam mily távoli tőlük. Debrecenben legalább öt új és még újabb csoporttal találkozván közben – kárpátajliak, felvidékiek, partiumiak keverednek közénk –, az Ibolya nevezetű műintézet felé tart mindenki. Innen már árad a dal, nagy asztaltársaságok, de közben előreengednek az ajtóban, és megkérdezik, nincs-e valamire szükségünk. Tökrészeget vagy erősen ittast egyet sem látni közöttük. Nagyváradi barátom és fia természetesnek tartja az egészet. Ezt hozza ki a futball is most már belőlünk, mondják nyugodt büszkeséggel. De hát az ultrák között fogunk ülni-állni a meccsen, a több mint hírhedett B-középben. No, majd meglátod.
Láttam. Provokációnak semmi nyoma. Bármilyen balhénak híre-hamva sincs. Egyetlen borízű hang, valahonnan hátulról – magányos farkas (provokátor?) –, huszan ugranak feléje, kiabálnak rá, még hazafelé, a vasútállomáson is próbálkozik, kötözködik és kekeckedik, újdonsült barátaink már jönnek is, „csak szóljatok, ha gond van, nem tűrjük, hogy ez a barom tönkre tegye az egészet”. A mocskolódó elkotródik, a vonaton még látjuk, szinte az ülések alatt kushadva közlekedik a büfékocsi felé… Az ultrák, a rettegett-szidott-ezerszer kibeszélt ultrák meg mesélnek, kedélyesen és vidáman. A családjukról, a munkájukról, a barátaikról, arról, hogy egyikőjük bősz Fradi-, a másik ugyanilyen Újpest-drukker, de „testvérek vagyunk, magyarok”, mutatja a címert a Szent Koronával és a kettőskereszttel. Egy pillanatra mindenki odanéz, elérzékenyülve. Most kezdem lassacskán megérteni, miért mondhatta több válogatott játékosunk, hogy ilyen szurkolói nem nagyon vannak, nem nagyon lehetnek sehol más csapatnak a világon. Lehet ebben érzelemteli túlzás, elfogultság, hogyne – de a közvetlen tapasztalat, a Debrecenben átéltek valósága alighanem minden érdemi és minden igazán lényegest megmutat a mai úgynevezett ultrákról. Mármint a mieinkről. Igen, a mieink.
Legnagyobb részük most megy Németországba a csapattal. Ha úgy vesszük, ha a fenti összefüggésekbe belegondolunk: tulajdonképpen teljesen mindegy, ott mi lesz. Nyugodtak lehetünk.
A szerző író
