2024. június 15. szombat. 11:10
Feljegyeztem annak idején Móricz-Varga Ida, Móricz Zsigmond legkisebb testvérének 1981. január 9-én a televízióban elhangzott mondatát. Így szól: „…hogy mennyi szépség van a világon, s csak arra szabad figyelni.” Bölcs mondat, elgondolkoztató ma is. A homo sapiens az egyetlen értelmes lény a földön, és mégis értelmetlenségekre alapozza létét. Az ember a megtestesült paradoxon, ellentmondások halmaza; csodálatos alkotásaival szemben ott álnak a rémisztő dolgok, amelyek beárnyékolják az életét. Ezért kell a szépséget felfedezni. Hogy valójában mi a szépség? Ezt sokan megfogalmazták már, de legegyszerűbben talán így hangzik: amikor levegő után kapkodunk, amikor nem találjuk a megfelelő szavakat, amikor hevesen kezd verni a szívünk. Ez a pillanat a szépség. Az ember bármikor, bárhol, bármiben fellelheti a szépet, ha képes meglátni, észrevenni. Csakhogy a mindennapi harcok és gyűlölködések közepette könnyű elfelejteni ezt az ingyenes luxust.
Itt van például a napfelkelte és a naplemente, amelyek ellentétes érzéseket kelthetnek. Jókai Annától idézem a dialógust: – Nézd, milyen szép a naplemente. (…) Tanuld meg élvezni a szépet. Nézd azt a vörösarany fényt, hogy átizzítja a barna sarat… – Sötét lesz – mondtam –, hamarosan besötétedik. A naplemente szomorú. – Hát a hajnal? Azzal mi a bajod? – Előkészíti az estét. – Végzetes csapás annak, aki a hajnalban is az eljövendő éjszakát látja.ֲ
Egyesek azt állítják: minden napfelkelte és napnyugta ugyanaz. Igaz is, meg nem is. Görög emlék. Hajnalban indult el kis csapatunk Olümpiában a Kronosz-dombra, hogy köszönthessük a felkelő napot. Olyan volt a futásunk, mint akik titkot készülnek ellesni, pedig csak a világ rendjét próbáltuk követni. „Süss fel nap! Fényes nap!…” – énekeltem a közkedvelt, sokak által ismert, naphívogató magyar gyermekdalt, amelyben az ősi hitvilág és szertartások maradványait vélték a kutatók felfedezni. S amikor a Nap feltűnt a horizonton, a szépségtől legszívesebben térdre rogytunk volna, mert olyan porszemnek éreztük magunkat. Kosztolányi verssorai jutottak eszembe: „Jaj, minden olyan szép, még a csúnya is”, „s az ámulattól szinte égig érek”. S aztán évekkel később Los Angelesben, hatalmas emberáradat tagjaként éltem át a naplementét a tengerparton. Itt is arra gondoltam, hogy a tömegben lévő egyén a szépség dacára csak porszem a többi porszem közt, amit a szél tetszés szerint elragadhat. Heine versébe kapaszkodtam: „das ist ein altes Stück, / hier vorne geht sie unter / und kehrt von hinten zurück.” „Kisasszony, trükk ez, régi, / Sajnálkozást nem ér, / Szemközt a nap bevégzi, / Majd hátul visszatér!”
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy minden egyes napfelkelte és napnyugta – attól függően, hogy hol nézzük – a maga módján egyedi és különleges. Nincs olyan retesz a világban, amit a szépség ne tudna kinyitni. Számtalan megjelenési formája van. Nézőpont kérdése, hogy mire állítjuk be a szemünket, a tudatunkat. Ha valaki a világból csak a brutalitást és a borzalmakat akarja látni, megtalálhatja, mert sok van belőle. De ha az irgalomra fókuszálunk, a valódi értelemben vett szépre, akkor be kell állítani az optikánkat, hogy találkozhassunk is vele. A szépség ugyanis a szemlélő szemében van. „A szépség elviselhetetlen – írta Camus. – Kétségbe ejt minket, egyperces örökkévalóságba, amelyet azonban az idők végtelenségéig szeretnénk meghosszabbítani.” Ezt éreztem egyszer magam is Thaiföldön, és azt a címet adtam a riportomnak: „A szépség elviselhetetlen gyönyörűség.” Van tudniillik a szépségnek egy olyan túlcsorduló és mégis oly törékeny fajtája, hogy nem bírjuk elviselni a látását. Igaza van azonban H. G. Wells angol írónak: „A naplementék és más effélék azok, amikért élünk.”
A szerző újságíró
