Nem kellett sok, hogy az eddig ajnározott, az egekbe magasztalt magyar labdarúgó-válogatottról elkezdjék leszedni a keresztvizet, különösen az Év szövetségi kapitányának választott Marco Rossi és a csapatkapitány, Szoboszlai Dominik kapott hideget-meleget az Európa-bajnokság nyitófordulójában Svájctól elszenvedett 3-1-es vereség után. Pedig lényegében nem történt semmi különös, beigazolódott a papírforma, az esélyesebb válogatott győzött. Csakhogy az elmúlt években az olasz – mára a magyar állampolgárságot is felvevő – szakember irányította csapat elkényeztetett bennünket, és miután rendre erőn felül teljesített a válogatott, már többet képzeltünk róla, mint amennyit valójában tud.
Lehet vitatkozni a Transfermarkt összeállításával, amely a játékosok piaci értékét összegezve a huszonnégy csapatos Eb-mezőnyben a tizenkilencedik helyre tette a magyar válogatottat, ám teljesen értelmetlen, hiszen nem véletlenszerűen állapítják meg a játékosok árát. Lényegében egyetlen magasan jegyzett játékosunk van, akire a nemzetközi mezőnyben is figyelnek, a Liverpool klasszisa, Szoboszlai, míg a többiek jó esetben a nemzetközi mezőny második, harmadik vonalához tartoznak. Ráadásul az angol élvonalban pazarul kezdő Szoboszlai láthatóan mentálisan megfáradt tavaszra, s ennek jelei nem múltak el, ez nem akarat kérdése. Persze, sokszor bebizonyosodott már, hogy önmagában a játéktudás, a technikai felkészültség nem minden; egy jó közegben erőn felül teljesíthetnek a játékosok, és csapatként, egymást segítve többre is képesek lehetnek, mint egyesével összeadva őket.
Az elmúlt években pontosan ez történt, így lépdeltek folyamatosan előre, jutottak egyre feljebb a Nemzetek Ligájában, ahol az élmezőnybe érve fabatkát sem adtunk a bentmaradásukért, hiszen az angol, a német és az olasz válogatott mellett haloványnak tűnt a mi nemzeti tizenegyünk, a végén még arra is volt esélyük, hogy megnyerjék a csoportot. A sikerek idején azonban hajlamosak vagyunk túlértékelni csapatunkat, megfeledkezve arról, hogy ez az együttes ugyan képes nyerni Németországban, Angliában is, de akár oda-vissza kikapni Albániától, döntetlent játszani a harmatgyenge Litvániával.
Elképzelhető, hogy Svájc ellen most a taktika sem a legmegfelelőbb volt, a játékba is több hiba csúszott a megszokottnál, ám az erényekből így is megcsillantottak valamit, hiszen kétgólos hátrányban sem adták fel, sőt a szépítő gólt követően nem volt reménytelen az egyenlítés. Márpedig, ha kiegyenlítenek, akkor valószínűleg az utolsó perces gyermeteg hiba sem következik, és a sírból visszahozott egy pontot ünnepeljük, a játékosok lelki tartását dicsérjük. Tisztában vagyunk nemzeti karakterisztikánk gyengéjével, miszerint túláradóan ünneplünk vagy zokogva temetünk, mégis képtelenek vagyunk másként tenni. Pillanatnyi érzelmeink rendre felülírják a józanészt, a higgadtságot, mintha a szélsőségek között csak a légüres tér létezne.
Pedig, ha valamit igazán érdemes értékelni Marco Rossiban és a jelenlegi csapatban, akkor pontosan az, hogy érdemes leülni a televízió elé, ismét érdemes szurkolni, mint egykor, a nyolcvanas években, amikor utoljára világbajnoki döntőben járt a válogatottunk, amikor persze ugyanúgy, mint napjainkban – nem is kevéssé túlértékelve a kedvenceket – már a világbajnoki trófeát láttuk elérhető távolságban. Mintha a kettő között nem is lett volna a reménytelenség bő három évtizede, az elvesztett generációk csendje, amikor kongó lelátók fogadták meccsről meccsre az együttest, és képtelenség volt azonosulni a csapattal, a válogatott találkozók csak a legfanatikusabbakat hozták lázba, akik azzal védekeztek, hogy „sajnos, nekünk ez jutott”.
A kudarcra ítéltség akkor is múlt idő, ha történetesen a mostani Európa-bajnokságon valamennyi mérkőzését elveszíti az együttes, az eddig elért sikerek akkor sem múlnak el nyomtalanul, és ugyanolyan izgatottan lehet várni a világbajnoki selejtezőket, mint negyven évvel ezelőtt. De ne szaladjunk annyira előre, hiszen nagy valószínűséggel még csak nem is a házigazda Németország, hanem az utolsó, Skócia elleni csoportmérkőzésen dől majd el, hogy rá lehet-e cáfolni a Transfermarktra, a rangsor tizenkilencedikje előrébb zárja-e a kontinensviadalt, mint amire az erőviszonyok alapján taksálják.
A szerző vezető szerkesztő
