Hát nem tudom, kinek jó, ha a fővárosban Karácsony emberei viszik el a szemetet vagy éppen valaki más a szemetesek főnöke. Ha vannak még egyáltalán kukások meg szemetesek. De ha mégsem, akkor főnökeik sincsenek, hiszen nem létező embereknek nem kellenek főnökök. Akik meg mégis lennének, azok történetesen Gyurcsány vagy éppen a főpolgármester cimborái, azoknak legkisebb gondjuk a szemét. Láthatjuk.
Így aztán tényleg teljesen mindegy, hogy melyik trupp nem „szemetel”, viszont egy-egy polgármesteri választáson úgy teszünk, mintha valódi tétje lenne az egész szánalmas cécónak. Mintha ésszel, értelemmel ikszelnénk, és nem a személyes szimpátia – vagy éppenséggel antipátia – vezetné kezünkben a tollat. Másként nehéz elképzelni, hogy egy másodlagos frissességű észkombájnt sokadszor is önmaga fölé választ a nép. A pesti. Pajzsra emeli, ahelyett, hogy tollban – nem, nem az ikszelőben – meghempergetné, és kivetné magából mindörökre. De nem. A mi Karácsony Gergelyünk örök, szent és sérthetetlen. Igaz, nem dolgozik, mert amit művel, a biciklizés és a festegetés – még mindig a monarchiasárga korszakánál tart – az sokkal inkább hobbi, mintsem a boldog fővárosiak javát szolgáló, értelmes és hasznos tevékenység. Na, de jó. Isten őrizzen, hogy a mi első emberünk, a legelső pesti egyszer valóban dolgozni kezdjen. Abból eddig még soha nem sült ki semmi jó, legfeljebb csupa-csupa ostobaság, haszontalan baromság. Lezár rakpartot, Lánchidat, dunai kikötőt, árul Városházát, tűzkövet, spiccvasat, okmánybélyeget – ja, a Városházán kívüli listára csak akkor lesz jogosult, ha mint választásokba belenyomorodott hadirokkant, trafikot kap valahol a Belvárosban. Ígérem, a kedvéért sürgősen visszaszokom a cigarettára, és csak nála vásárolok majd.
Bár minek az a sürgősség, ne rohanjunk annyira. Elvégre a választást sem kapkodták el Karácsony emberei meg ellenfelei, számolnak, óvnak, megint számolnak, nagy-nagy malom az egész. El vagyunk kábítva, be vagyunk malmozva. Hol ilyen-olyan bizottság dönt, hol pedig a Kúria, és eszünk meg a szívünk – ki mivel szavazott – még egy ideig tele lesz aggodalommal. Bár számolni tudnak – mi az hogy, nagyon is! – a kék cédulás emberek nemes, bölcs utódai, erre miért nem találtak már ki valami okosságot? Vagy netán éppen az okosságot látjuk? Négyzetgyök kettő, plusz iksz-ipszilon négyzet, vakul a pesti polgár – vagy éppen paraszt, elvégre falusi nemzet vagyunk –, és már meg is van az eredmény. A végeredmény, amely soha nem is lehetett kétséges. Hol éppen kék cédulával. De kérdem én: mi van akkor, ha az a cédula nem kék, hanem sárga? Történetesen karácsonysárga. Nem, nem az irigységtől, hanem a szakértelemtől. És karácsonysárga a járhatatlan Lánchíd – viszont vele járó panamával –, ugyanolyan a Gellért-hegy és a Duna, sárga uszodával, égbe vezető sárga bicikliút és kondenzcsík, tele különféle névsorokkal és listákkal, Újpestre teleportált a sárgára váltott vörös Csepel – Váci út felel neki –, járhatatlan aszfalttal, és akkor máris nálunk akar élni a nagyvilág. El is hozná nekünk a világ népét Donáth Anna, ha nem baltáztuk volna el az EU-választást is. De ezt talán annyiban még korrigálhatnánk is, hogy szerény díjazása mellett nem sárga, hanem zöld kártyát kaphatna Brüsszelben, amelynek segítésével, a barátnőjével párban rendszeresen feljelenthetne bennünket. Bennünket magyarokat, az országot. Szigorúan a mi érdekünkben.
Na, így vagyunk mi ezekkel a választásokkal. Amióta sárga a Duna, és leszoktunk a választás jegéről, gyakorta előfordul, hogy a szavazótermekből furcsa eredmények jönnek elő. Részemről már jó ideje mindig a Hazafias Népfront jelöltjére voksolok, de hosszú idő óta nem olvasom, hogy az nyert volna. Általában az nyer, aki tagad. Tagadja az ellent, tagadja a jelent, és azt hazudja, látja a jövőt. A boldog jövőt.
A szerző újságíró
