2024. június 25. kedd. 10:16
Nem, nem boltok, még csak nem is kiállítások nyitásáról-zárásáról van szó. Egészen másféle zárás és nyitás – kezdet – volt mindkettő. Hatásában azonban, roppant erős a gyanúm, fel sem igen tudjuk mérni, mit jelentett mindkettő.
A nyitásról-nyitányról ma már nagyon-nagyon keveset beszélünk, szinte teljesen elfelejtettük – pedig a maga módján legalább olyan súlyú volt, mint a német hadihajók tüze a Westerplatte erődnél 1939 szeptember elsején vagy akár a hruscsovi éra rakétáinak kubai felvonulása 1962 októberében.
A huszadik század kellős közepén, 1950. június 25-én, egy horrorisztikus nyár eleji hajnalon az észak-koreai erők meglepetésszerűen megtámadják a félsziget déli részét, és ezzel alig fél évtizeddel a második világháború befejeződése után megkezdődik az a koreai háború, amely a második világégés óta a legszörnyűbb és egyben, vélhetően máig a legiszonyatosabban figyelmeztető jelzése volt arra, amit sztálinista komunizmusnak hívunk. (Jellemző, hogy a rosszul felszerelt, demoralizált és teljesen felkészületlen déli erők csak szórványos ellenállást tudnak tanúsítani: alig százezer déli áll szemben a harckocsikkal és a legmodernebb technikával megtámogatott északi vörös ármádiával, így a déli főváros, Szöul négy nap múlva elesik.) A három évig tartó, irtózatos mészárlásban nagyjából 2-3 millió ember hal meg – abban meg, hogy a lidércnyomás nagy nehezen véget ér, igen-igen jelentős szerepe van a modern kor legnagyobb tömeggyilkosa, bizonyos J. V. Dzugasvili, alias Sztálin 1953. március eleji pokolra szállásának…
Egyszerre kell tudnunk, hogy a szörnyűségek hogyan zárulnak le és hogyan nyíltak meg, vagyis hogyan kezdődtek. 1950. június 25-ének egyféle újabb feloldása volt egy ugyancsak szép június végi napon, alig három és fél évtizede, 1990 júniusában. Akkor – véglegesen – bezárt valami. Európa, ezen belül Európa teljes és tökéletes abszurditásának talán leglátványosabb, legijesztőbb manifesztálódása. A Checkpoint Charlie. Az a határátkelőnek és egyben katonai ellenőrzőpontnak csúfolt, Kelet- és Nyugat-Berlint elválasztó rémség, amelyhez képest – többször megtapasztaltam, higgyék el – a hetvenes évekbeli, vasfüggöny-látvánnyal ékes magyar–osztrák vagy a szinte légmentesnek minősíthető magyar–szovjet határ szinte könnyed, lezser operett-gránicnak tűnt. Tényleg.
Ennél az úgynevezett ellenőrzőpontnál (is) sorra-rendre próbáltak menekülni-átszökni a szabadságba a szovjet igába kényszerített nyomorultak, szóltak a géppisztolysorozatok, volt, aki a szabadsághős, dicső nyugatiak szeme láttára vérzett el szitává lőve. A szomszédságban lévő, falmúzeumnak is nevezett Haus am Checkpoint Charlie-ban imponáló bőségben szemlélhető, hogy az elkeseredettség és a sóvárgás micsoda leleményekre késztetően tétetett új és még újabb menekülési kísérleteket a keletnémet-szovjet úgynevezett szocializmus kalodájába kényszerített emberi egyedekkel. Azután eljött 1990 júniusának vége: 22-én a Friedrichstrasse-Zimmerstrasse „állomást és átkelőhelyet” lebontották, az őrházakat szétszedték, a darabokat elszállították, a négy háztömbnyi, hatalmas „hadműveleti területet” az eredeti utcaszerkezetre visszaállították, ma már turistalátványosság-mementóként ugyanott csak az eredeti ellenőrzőbódéval nagyjából megegyező külsejű épület áll az egykori ellenőrzőpont helyén, no meg a meghagyott-helyreállított, a szektorhatár átlépésére négy nyelven figyelmeztető tábla („you are leaving the American zone”, Ön most elhagyja az amerikai szektort – és a barbárság birodalmába lép, tehetnénk – tettük – hozzá gondolatban), mellette, illusztráció gyanánt pedig egy, a több mint feledhetetlen szovjet katonát ábrázoló arckép-tábla.
Korea és Berlin, észak és dél, kelet és nyugat, vagy amit akartok. Nyitány és zárás, zárás és nyitás. Íme az életünk.
A szerző író
