Tabu döntögetésbe kezdett Petr Pavel. A cseh államfő azt találta mondani, hogy „Ukrajna rövid távon nem lesz képes felszabadítani minden területét. Szerinte várható, hogy a jövőben a tárgyalások során valamilyen kompromisszum születik majd, és az is elképzelhető, hogy egyes ukrán területek ideiglenesen Oroszországhoz kerülnek”. Az „ideiglenes” kifejezés valószínűleg az a bizonyos fügefalevél, amely a lényeget eltakarja.
Vagyis arról van szó, hogy egy kompromisszumos megállapodás részeként, a háború kitörése előtti határok megváltoznak és olyan területek, amelyek előzőleg ukrán fennhatóság alatt álltak, Oroszországhoz kerülnek. Moszkva soha nem csinált titkot abból, hogy például a Krím-félszigetet, amelyet még 2014-ben annektált, esze ágában sincs visszaadni Ukrajnának.
A mostani moszkvai elképzelés is ez, mert többek között a Donbász egészére igényt tart, nem csak azokra a területekre, amelyet az orosz csapatok már elfoglaltak. Ez a realitás, még akkor is, ha a hivatalos Kijev hallani sem akar bármilyen olyan megegyezésről, amelynek során egykori területeiről kellene lemondania.
Ha az orosz elképzelés győz, akkor a második világháború után másodszor fog előfordulni, hogy Európában megváltoznak azok az országhatárok, amelyeket a nagy világégés után a nagyhatalmak a párizsi békekonferencián jóváhagytak.
Az első határmódosítás 2008-ban, Koszovónak Szerbiától való egyoldalú elszakadásával történt. Koszovónak nem állami, hanem Szerbia részeként csak tartományi státusza volt. Az egyoldalú elszakadás nem csak a nagyhatalmak második világháború utáni megállapodásával volt ellentétes, de Washington – erősen támogatta a tartomány függetlenségét – ekkor felrúgták azt az orosz-amerikai egyezséget is, hogy a ’80-as évek végén a kelet-európai társadalmi változásai csak a belső határokat érinthetik, a külsőket nem. Márpedig ez utóbbi történt, Szerbia határai megváltoztak és egy új állam jött létre.
Ha a háború után megváltoznak Oroszország és Ukrajna határai, akkor mondhatjuk, hogy a koszovói eset precedens értékű volt. A mostani esetben is az egyik nagyhatalom érdekérvényesítési politikája felülírja a második világháború utáni nemzetközi megállapodásokat, egyúttal pedig ugyanezt teszi az orosz-amerikai megállapodással is.
Tehát, az a kitétel, hogy a második világháború utáni határok szentek és sérthetetlenek már csak egy kiüresedett szlogen. Hiba lenne azt gondolni, hogy a határok „tologatása” csak a nagyhatalmak „játéka”. A kétezres években elkezdődött „felpuhulásra” legérzékenyebben a Monarchia utódállamai reagáltak. Koszovó egyoldalú függetlenségének kikiáltása után Belgrádban egymásnak adta a kilincset a román és a szlovák államfő, szolidaritásukról biztosítva Belgrádot.
Azóta az Európai Unió öt tagállama – Szlovákia, Románia, Görögország, Ciprus és Spanyolország – nem ismerte el Koszovó függetlenségét. Tehát, azok az országok, amelyek a nemzetiségi kisebbségi ügyekben érintettek. Vagyis, a törésvonalak változatlanul megmaradtak Európa azon területein, ahol az országhatárok nem esnek egybe az etnikai határokkal.
Nincs ez másként kontinensünk keleti felén sem. Vagyis, Oroszország mindenképpen igényt fog tartani az oroszok lakta ukrán területekre.
Kérdés azonban, hogy a sikeres érdekérvényesítés esetén, ennek milyen nemzetköz elismertsége lesz. Láttuk Koszovó esetében, hogy ez nem egyértelmű. Az elképzelhető, hogy a nyugati nagyhatalmak presztízs okokból de jure nem ismerik el Oroszország területi gyarapodását, de nagyon valószínű, hogy ezt de facto megteszik.
Ami viszont térségünket illeti, a kelet-közép-európai régió változatlanul érzékeny terület, már ami az országhatárok és az etnikai határok egymástól való eltérését jelenti. Elsősorban Románia ismerte fel, hogy az európai határok nincsenek „kőbe vésve”. Marcel Ciolacu román miniszterelnök máris határmódosításban gondolkodik. Vagyis, Románia egyesülne a főleg román anyanyelvű egykori szovjet tagköztársasággal, Moldovával. A gondolat a mostani románbarát kisinyovi vezetésnek is nagyon tetszik, Moszkvának már annál kevésbé. Putyin már többször utalt arra, hogy következményei lesznek annak, ha a románok határtologatásba kezdenek.
Moldva transznisztriai térsége, ahol főleg oroszok élnek, már a rendszerváltás környékén elszakadt Moldovától és területén egy jól felfegyverzett orosz alakulat is állomásozik. Igaz, hogy Transznisztriának nincs nemzetközi elismertsége, de ez még nem jelenti azt, hogy az ország nem is létezik.
A „nagy román álmoknak” az is akadálya, hogy a Moldovában élő gagauzok, akik egyébként területi autonómiát élveznek, világossá tették: kilépnek Moldovából, ha az a Romániával való egyesülés útjára lép. A terület vezetője szerint a moldovai kormány csapatokat vezényelhet a moldovai gagauz autonóm területre, és megszüntetheti autonómiáját, ha az kikiáltja a függetlenségét. Már a moldovai és romániai egyesülés is külső határmódosítást jelent, az esetleges gagauz függetlenség meg pláne.
Románia, mint „egységes nemzetállam” nem ismeri el a kisebbségek autonómiához való jogot. A 134 ezer lakosú Gagauz Autonóm Területet túlnyomó többségben az altáji török népekhez tartozó, de ortodox keresztény vallású gagauzok lakják. Az autonómia esetleges felszámolásához Törökországnak is lesz egy-két szava és ennek a románok nem fognak örülni.
Tehát mint látjuk, a túlfűtött nemzeti ambíciók és a nagyhatalmi érdekek ütköznek a kelet-közép-európai térségben.
Ebből a szempontból döntő lehet Oroszország álláspontja. Mindenki azt fürkészi, hogy mi járhat Putyin fejében. Az orosz elnök ritkán nyilatkozik erről, inkább gesztusok útján tudatja a külvilággal álláspontját. Az előző moldovai elnök, aki nem volt román barát, moszkvai látogatása során Moldova történelmi térképét – amely Románia mai területének egy részét is magába foglalta –, kapta ajándékba az orosz elnöktől. Finom célzás Bukarestnek. De a román fővárosban nem igen „finomkodnak”, mert Traian Basescu, volt román elnök már korábban meglehetősen nyersen kijelentette:Románia határa a Tiszáig tart.
Azért néha Putyin is, főleg ha provokálják, elárul egyet, s mást gondolataiból. Például akkor, amikor a G20-ak pekingi 2016-os csúcstalálkozóján a Bloomberg riportere arról kérdezte, hogy a Lengyelország testébe beékelődött kalinyingrádi orosz területnek mi lesz a jövője.
Putyin azt válaszolta: Ha valaki fel akarja vetni a második világháború után meghúzott határok kérdését, akkor a magyar-román határ ügyére is ki kell térni.
Bukarestben kitört a pánik.
